Már nem egyszer kérdőjeleket vetett fel bennem egy-egy különleges tehetség szokatlan emberi sorsa, de azért a példákat inkább kivételeknek tekintettem. 1977-ben azonban a brit orvosok hetilapjában lényegében e tanulmányom címével megegyező, de kérdőjel nélküli írás (The other handicap: brightness) jelent meg. Ebben a számomra emlékezetes közleményben esettanulmányok segítségével mutatják be a szerzők. Hogy a szokásostól eltérő, kivételesen jó szellemi képességű gyermekek hogyan kerülnek összeütközésbe a szokásos “normális” iskolai és társadalmi elvárásokkal és lehetőségekkel, majd végül is ez hogyan torkollik egészségi ártalmakba, betegségekbe. Azóta tudatosabban próbálom rendezni magamban e probléma sok ágát-bogát, mivel az egyértelmű elvi állásfoglalások ellenére. Legnagyobb természeti kincsünk: az emberi tehetség védelmében és kiaknázásában nálunk is akadnak problémák. Mostani írásom e téma megfogalmazásának első vázlatát jelenti.

A kivételes képességűek esetleges társadalmi hátrányának igazolására. Műár csak azért is, mivel első halláskor abszurd állításnak tűnhet. Jól mérhető “kemény” mutatókat kell találnunk. Ezt magam – nem tartva az egyedül biztos mutatónak – az egészségi állapot, illetve a betegséggyakoriság alakulásában vélem megtalálni. Különösen a mentális ártalmak bizonyos köre lehet alkalmas az egyén és társadalom összeütközésének, összeférhetetlenségének a jelzésére. Mielőtt azonban a kivételes szellemi képességűek mentális morbiditásának elemzéséhez hozzákezdenénk. Tisztáznunk kell magának a kivételes szellemi képességnek, tehát a tehetségnek a fogalmát.

A tehetség fogalma

Csaknem minden szellemi jelleg (tulajdonság), például az értelem–értelmesség (szokás intelligenciáról vagy okosságról is beszélni) számszerűen mérhető. A nagyszámú emberben, ún. sokaságban kapott értékek (az intelligencia esetén az intelligencia quotiensek, az ún. IQ-k) relatív gyakoriságát ábrázolva harang alakú, ún. normális, ill. ehhez közelítő eloszlást kapunk. Ez a Gauss-görbe.

Az eloszlás jellegéből következően, elméletileg az emberek kétharmada (pontosan 68,2%-a) átlagos, mivel –1 és +1 szórás között találhatók. A –2 és –1, valamint a +2 és +1 szórások közé az átlagtól elmaradó, illetve az átlagot meghaladó személyek, a populáció 13,6-13,6%-a kerül. A +2 és –2 szóráson kívüli személyeket – a populáció mintegy 2,3-2,3%-át – már szélsőséges: kivételesen jó vagy kivételesen rossz képességűeknek tekintjük. Már csak a normális eloszlás nevéből kifolyólag is, ők már “abnormálisak”, de e megnevezést – mindennapos szóhasználatuk pejoratív jellege miatt – kerüljük. Most, témánkból következőleg, csak a kivételesen jó képességűekkel foglalkozunk, akiket egyszerűbben tehetségeknek nevezünk. Ők tehát az adott szellemi jelleg esetében a népesség mintegy 2,3%-át képviselik. Hazánkban ez – bár a konkretizálás hipotetikus – például az értelmi képesség esetén 240.000 kivételesen jó képességű embert jelenthet. (Ebben, persze, az újszülöttektől e legidősebbekig minden állampolgár benne foglaltatik.) A szakirodalomban szokás a +3 szórás feletti kivételes tehetségek 0,1%-át is elkülöníteni. (A továbbiakban az ő esetleges “hátrányos” helyzetüket vizsgáljuk meg.) Számuk hazánkban egy adott jelleg esetén 10.600 kehet.  A +4 szórás feletti “szuper”-tehetségek száma már csak 333, és a “zseni”-tartománynak tekintett +5 szórás (175 feletti IQ) fölé, a “pozitív extrém variánsok” közé hazánkban jelenleg 3 személy kerülhetne. Persze, mindezek a számok csak amolyan statisztikai játéknak tekinthetők. Egyfelől az intelligencia-tesztek és az IQ-k értékét sokan vitatják. A 140 feletti IQ tartományban a mérés objektivitása különösen kérdéses. Másfelől e vizsgáló módszerek létrehozóinak elképzelése, nevezetesen, hogy e tesztekkel az adottságokat és ne a képességeket mérjék, nem vált valóra. (A szakirodalomban az adottságon a velünk született potenciális lehetőségeket, míg a képességen a társadalmi feltételek biztosította és a személyiségfejlődés eredményeképpen megvalósuló, tehát a teljesítményekben realizálódó adottságokat értjük. A továbbiakban magam mindig a képesség fogalmát használom, hiszen a meg nem valósuló adottságok általában észrevétlenek maradnak, most pedig a kivételes tehetségüket bizonyító személyiségek társadalmi megítélését szeretnénk körbejárni.) Az intelligenciatesztek eredménye ugyanis jelentősen függ a származástól: első sorban az adott család anyagi-kulturális helyzetétől. De ezek jól ismertek, ezért itt ne is foglalkozzunk velük. Viszont azt a kérdést feltétlenül tisztáznunk kell, hogy a kivételesen jó általános értelmesség, tehát a különleges okosság egyenlő-e a kivételes szellemi képességgel?

A szellemi képességek mozaikelmélete

Szellemi képességeink a központi idegrendszer magasabb rendű funkcióinak megnyilvánulásai. Ezen belül általános értelmességet, valamint specifikus értelmi és szellemi képességeket szokás megkülönböztetni.

Az intelligenciatesztek eredményeinek elmélyültebb elemzése alapján Spearman 1904-ben különválasztotta a g (generalis) és az s (speciális) faktort. A g-faktor megnevezése onnan származik, hogy ez az a közös képesség, amit minden intelligenciateszt mér. Később szokássá vált ezt általános értelmességnek (okosságnak) nevezni, mivel mai tudásunk szerint ez az a képességünk, amely minden szellemi és a legtöbb fizikai tevékenységhez is szükséges. Az általános értelmi adottságok osztályozásakor intellektuális-ösztönös, produktív-reproduktív, absztrakt-praktikus ellentétpárokat különböztetnek meg.

Az s-faktor (teszttől függő – a Szerk.) teszt-specifikus, és a különböző tesztek által mért eltérő specifikus mentális képességeket jelzi. Thurstone faktorelemzései szerint 7 elsődleges mentális képesség van. Ezek a

térbeli tájékozódás,

észlelési sebesség,

számolási készség,

nyelvérzék,

szótalálás gyorsasága,

emlékezés és

logika.

Az ikervizsgálatok szerint a különböző elsődleges mentális képességek milyensége az egyes személyeken belül is jelentős eltéréseket mutat. Ez összhangban van a pedagógiai tapasztalattal is: valamelyik tantárgyban kiváló tehetségű gyermekek a többi tantárgyban ritkán képesek hasonló teljesítményre. (Palotás János, a József Attila gimnázium igazgatója mesélte: az iskola egyik büszkesége, az országos magyar-verseny győztese a természettudományi tárgyakból megbukott.) Az elsődleges mentális képességek tehát külön-külön normális eloszlásokat hoznak létre és ezeken belül az egyes emberek helye különbözik. Sajnos, az eddigi, meglehetősen szűk jelleg-spektrumot magába foglaló tehetségkutatások nem tudtak minden gyermeknél feltárni kivételes képességeket. Ogilvie (1973), majd Vernon és munkatársai (1977) egybehangzó eredménnyel záruló felmérései szerint az általános iskolás gyermekek mintegy 2,5%-ának általános értelmessége, ugyancsak 2,5%-ának pedig valamelyik specifikus mentális képessége tekinthető kivételesen jónak. Eszerint a gyermekek 5%-a tekinthető tehetségesnek.

Az elsődleges mentális faktorok további elemzése azután másodlagos, sőt, harmadlagos képességek feltárásához is elvezetett. Mindezek után Spearman és Thurstone, illetve követőik között éles vita bontakozott ki. Spearman szerint ugyanis a g-faktor a meghatározó, míg Thurstone az elsődleges mentális képességek fontosságát hangsúlyozta a tehetség létrejöttében. Újabban azért elég jól összebékélt e két irányzat, megteremtve a mentális képességek mozaikelméletét. Eszerint a mentális képességeken belül elkülöníthető az általános értelmesség (a general, rövidítve: g-faktor), amely minden specifikus képesség (s-faktor) megnyilvánulását motiválja. A specifikus képességeken belül megkülönböztethetők a specifikus mentális képességek és ezek képezik az átmenetet a specifikus szellemi képességek, mint például a muzikalitás, a színérzék és a rajzolási, az írói (lírai, drámai, prózai) stb. képességek felé. Az általános értelmi képesség és a specifikus szellemi képességek viszonylagos függetlenségének érzékeltetésére számos példa ismert. Így J.S. Bach egyik kisleánya értelmi fogyatékos volt, mégis, kivételes muzikalitásának bizonyítékaképpen kiválóan zongorázott. (Már csak emiatt is helytelen szellemi fogyatékosokról beszélni az értelmi fogyatékosok esetében.) Ehhez hozzá kell tennünk, hogy a specifikus képességek (a szellemi képességek is) a legkülönbözőbb munkaterületeken jelentkeznek, tehát nem határolhatók le csakis a tudomány és a művészet világára. Természetesen valamennyi terület speciális képességkövetelménye az illető terület specifikumához igazodik.

A veleszületett adottság képességgé, tehát teljesítménnyé válásához számos más személyiség-összetevőre (akarat, kitartás, stb.) és megfelelő társadalmi feltételekre is szükség van. Ez utóbbiak fontosságát nem lehet kellően hangsúlyozni, de most a téma más aspektusának felvázolására vállalkozunk. A kivételes képességű nagy tehetségűek életműve csaknem mindig a specifikus szellemi képességek megnyilvánulásának köszönhető. Ady Endre és József Attila, Bartók Béla és Kodály Zoltán, Egri József és Kondor Béla általános értelmi képessége is jelentősnek mondható, mégis kivételes teljesítményük lírikus-, muzsikus-, képzőművész-képességükre vezethető vissza. A kivételes képességek eredete tehát első sorban a különlegesen jó specifikus szellemi képességekben kereshető és nem egyenlő az általános értelmességgel.

A továbbiakban a tehetség és az alkotókészség kapcsolatát kell tisztáznunk.

A kreativitás sajátosságai 

Guilford 1950-ben, az Amerikai Pszichológiai Társaság konferenciáján tartott elnöki megnyitójában vetette fel azokat a kétségeit, amelyek az intelligenciatesztek és az alkotókészség: a kreativitás kapcsolatára vonatkoztak. Véleménye szerint nem azonosítható a tesztek által mért általános értelmesség és a kreativitás. Sőt, kérdéses, hogy a teszt-intelligencia magába foglalja-e a társadalmi fontosság szempontjából oly meghatározó fontosságú kreativitást. Legfőbb érve az volt, hogy a tesztkérdések eleve csak egy választ fogadnak el helyesnek és így csakis a társadalmilag elfogadott nézeteket, tehát a konvergens gondolkodást értékelik.

Getzels és Jackson 1962-ben közzétett vizsgálatai megerősítették Guilford aggodalmának jogosságát.  A középiskolások és egyetemisták vizsgálata szerint az intelligencia és a kreativitás között van ugyan korreláció, de ennek mértéke alacsony (0,19-0,39). S ami még sokkal fontosabb: a 120 feletti IQ tartományban semmiféle korreláció nem mutatható ki a kreativitással. Ezt követően a chicagói egyetem hallgatói között két csoportot alakítottak ki. Az egyik a magas IQ-jú (átlag 150), de nem kreatív, míg a másikba a magas kreativitás, de átlagos IQ-jú hallgatók kerültek. Kiderült, hogy a kreatív diákok jelentős része az intelligencia szokásos megítélésékor (teszt és osztályozás) felismeretlen marad. A kreativitás tehát mást jelent, mint amit az intelligenciatesztekkel és az osztályozással mérnek. Épp ez utóbbi miatt a pedagógusok értékítéletét is vizsgálat tárgyává tették. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a tanárok első sorban az intelligenciát, tehát az okosságot értékelték. Sőt, amikor azonos IQ-jú, de eltérő kreativitású fiatalok összehasonlítására kérték a tanárokat, akkor is a kreatívabbak kapták a kevésbé kedvező véleményt. A magyarázat egyszerű: a magasabb IQ-jú e kevésbé kreatív fiatalok konvergens gondolkodása és konformista magatartása sokkal inkább megfelelt a társadalmi berendezkedés igényével összehangolt pedagógusok elvárásainak, mint a divergens gondolkodású és saját egyéni elképzeléseiket követő kreatívoké. Az utóbbiakat ez nem is nagyon érdekelte, viszont a magas IQ-jú “jó diákok” mindent megtettek az elismerésért. A szerzők végső véleménye igencsak megdöbbentő volt: a szokásos pedagógiai gyakorlat nemcsak figyelmen kívül hagyja a kreativitást, de egyértelműen ártalmas is rá.

Torrance később ezt az eléggé ijesztő képet megerősítette. A kreatív gyerekek 70%-a elvész az intelligencia-orientált oktatás során. A tanárokat a tanulók 62 mérhető személyiségvonásának rangsorolására kérte fel. Az önálló gondolkodást a 2., az önálló ítéletalkotást a 19., és a bátorságot a saját elképzelések vállalására a 29. Helyre tették. E felmérésből egyértelműen kirajzolódott az óhajtott diák képe is: legyen udvarias, szorgalmas, pontos, barátságos, engedelmes, tartsa be az előírásokat, stb. S ezek a tulajdonságok a magasabb IQ-jú jó tanulókra voltak jellemzőek, míg a kreatív gyermekek csak ritkán feletek meg az elvárásoknak.

        MacKinnon és Barron a hatvanas évek elején közölt vizsgálatai az USA-ban kiemelkedő alkotásokat produkáló építészekre, írókra és tudósokra terjedtek ki. Ennek során pontosan körvonalazhatók voltak a kreativitás itt jelenlévő ismérvei:                    

az eredetiség,

képzelőerő,

függetlenség,

nyitottság,

érzékenyésg,

megszállottság,

önzés,

dominanciára törekvés,

gátlástalanság, stb.

Az említett személyiségjegyek közötti korreláció azonban nem jelentős (0,30 körüli), tehát igencsak komplex jelenségről van szó. Összhangban a korábbiakban elmondottakkal, s társadalmi teljesítményükkel bizonyító sikeres alkotók közül fiatalkorukban kevesen tartoztak a kitűnő diákok közé. Az építészek többsége a jó tanulók, míg a kutatók közül nem kevés a közepes és a gyenge tanulók közül került ki. A tudományos kutatók kreativitásának alapjait és eredetét sokan mások is vizsgálták. Így Cattel és Butcher szerint a kutatói eredményességet bizonyos jellegek meghatározott mértékben befolyásolják. Ezt a következő képlet tükrözi: 

0,25B+0,46C+0,32E–0,46I+0,33N+0,45Q₁+0,29Q₂–0,35,  ahol

B = általános értelmesség,

C = Én-erő (megszállottság),

E = dominancia,

I = érzékenység,

N = körültekintő, rendszerező képesség,

Q₁ = radikalizmus, eredetiség

Q₂ = önelégedettség,

0,35 = konstans érték.

Végül Taylor nevéhez fűződik a fenti kutatások gyakorlati konzekvenciáinak levonása. Az Utahi Egyetem pedagógiai fakultásán, az amerikai tudományos akadémia támogatásával 1955-, 1957-, 1959-, 1961- és 1962-ben megszervezte azokat a konferenciákat, amelyeken a pedagógusokat kiképző felsőoktatási intézmények szakembereit megpróbálták “átképezni” a fentiekben összefoglalt felfogásnak megfelelően. Jórészt ez vezetett el az USA felsőoktatási intézményeiben a hatvanas években kialakult anarchikus helyzethez. Hiszen a régi módszerek teljes elvetése és a még kialakulatlan új elképzelések széles körű alkalmazása nyilvánvalóan jelentős átállási zavarokkal kellett, hogy járjon. Jó lenne nálunk – a más kárán tanul az okos  elvet – alkalmazni…

A lényeg az, hogy az általános értelmi képesség és a specifikus szellemi tehetség társadalmi megvalósításában bizonyos személyiségvonásoknak, tehát a kreativitásnak is nagy jelentősége van.

S most nem kerülhetjük el az eléggé lejáratott és tisztázatlan fogalmakkal teli zseni-probléma megbeszélését.

A zseni

Mindenekelőtt szeretném a figyelmet arra felhívni, hogy a hírnév, az ismertség és a zsenialitás semmi esetre sem azonos fogalmak. A társadalmi manipuláció és az egyéni ügyeskedés, valamint ellenkező előjellel, az újszerűséget csaknem mindig kísérő értetlenség ugyancsak torzíthatja a kortársi teljesítmények objektív megítélését. Éppen ezért a zsenialitás reális értékelésére általában csak az utókor képes. Bizonyos időre és távolságra van tehát szükség a mérvadó értékrend kikristályosodásához.

A zseniség feltételezése régi keletű. A görögök, például Platón és Szokratész azt tartották, hogy amikor a művész valami nagyot alkotott, akkor azt a Géniusz vagy Démon hatására, segítségével tette, amely megszállta őt az alkotás hevületével. Így az ihletet valami isteni vagy ördögi jelenségnek vélték, ami nem a művész sajátja, hanem amely kívülről: “felülről” vagy “alulról” jön. Ennek a gondolatnak a keresztény kiteljesedése szerint: a tehetség Isten adománya, tehát csakis az isteni kegyelem eredményezhet kivételes teljesítményeket. A zseniség tehát “emberfeletti” adottság.

A francia felvilágosodás korában Diderot az irracionális elemet emeli ki a zseni alkatából: a természetet nem szolgaian másolja, hanem képzelete által idealizálja. Ennek az elképzelésnek egyik első hazai tükröződését olvashatjuk Fejér György filozófus és történész 1838-ban közreadott ”A szép mesterségek alapvonatokban philosophiai tekéntetből” című munkájában: “Közönséges vélemény,… hogy a Szépmesteri művésszel valamely Isteni lélek (Genius) tudatja s eszközölteti a Szépet. Kivel az öszve nem szövetkezett, kiből az ki nem szólt: az a Szép mesterségre nem termett. Ehez képest mondani: hogy a szép mesterségi művész születik… A Láng-észnek bélyeg jegyei: 1. Az Eredetiség: ideájit nem mástól veszi, hanem önnön kebelében leli fel. 2. Az Újság: nem jár szokott úton, hanem maga tör ösvényt elő haladásra. 3. A Függetlenség: nem szabály rabja, példa utánzója, szokás majma; ő szab törvényt; ő remekel példányt; ő kezd szokást. 4. A lelkesültség (Enthusiasmus): hazája az ideák tiszta ege, éke és szomja, a Szép mesterség, nyugalma, érzéseinek kielégítése, gyönyörűsége a Geniusával való társalkodás.”

A német Hamann, majd Herder a “teremtő ember” alkotásaiban a veleszületett adottságokkal kapcsolatos intuíció és rendszerező erő szerepét hangsúlyozza. Kant már egyértelműen veleszületett természeti (örökletes) adományként értékeli a zsenialitást. Tőle két fő irányban ágazódik el a kivételes adottság értelmezése. Egyrészt Hegel felé, aki elismeri a veleszületett adottság fontosságát, amelyet tudatos munkával megszerezni nem lehet, de nagy súlyt helyez a tanulásra, a szorgalomra és a gyakorlatra is, mivel a kiváló természeti adottságot is ki kell fejleszteni. Szerinte Goethe és Schiller fiatalkori zsengéi és érett koruk remekei közötti minőségi különbség ezt igazolja. Ezt a koncepciót fejlesztették tovább aztán a marxizmus klasszikusai, amikor a személyiség szerepét is hangsúlyozták a társadalom és kultúra haladásában, illetve ennek befolyásolásában. A Kanttól elágazó másik irány Schopenhaueren át a nietzschei irracionalizmusba torkollott.  Eszerint – képszerű leegyszerűsítéssel – az átlagemberek szürke tömegéből kiemelkedő felsőbbrendű ember, az Übermensch saját intuitív akarata szerint, kénye-kedve szerint uralkodik a tömegen. Ezt az eszmeáramlatot a fasizmus ideológiailag kihasználta.

De nézzük a mai álláspontokat. Természettudományos szempontból a zseni meghatározása nem nehéz: valamelyik szellemi képesség tekintetében pozitív extrém variáns. Gyakran tapasztaljuk azonban, hogy könnyebb valamit elméletileg meghatározni, mint a fogalommal a hétköznapi gyakorlatban dolgozni. Ez igaz a kivételes tehetségű emberek teljesítményére is. Részint nincs éles határ a kivételes tehetségű és a zseniális emberek életműve között. Ráadásul a kiválóak egy-egy kiemelkedő alkotása felülmúlhatja a zseniálisok gyengébb vagy átlagos műveit. Ezen túl a teljesítmény megítélése, különösen a művészetekben, kifejezett társadalmi függőséget mutat; vonatkozik ez a megértésre, befogadásra, elismerésre, manipulációra, stb.

Végül kérdéses a teljesítmény körének meghatározása is. Általában csak a szellemi teljesítményekre szokás a zsenialitás jelzőjét használni. Tehát a különleges fizikai képességű emberek, például sportolók eleve kívül rekednek a körön. És nem sorolhatók ide a szűkítő felfogás értelmében a szakmájukban kivételes képességet mutató, esetleg jelentős találmányokat produkáló munkások sem. Hasonló a helyzet a kiváló képességű énekesek, filmsztárok, földrajzi felfedezők, politikusok, hadvezérek stb. esetében is, mivel őket nem szokás az alkotó tehetségek közé sorolni. Mindez, persze, a túlzottan értelmiség-centrikus gondolkodás velejárója.

A kivételes tehetségű embereknek végül is három jellemvonása érdemel kiemelést:

A szellemi képességek valamelyik szférájában megnyilvánuló kiemelkedő és különleges speciális tehetség a legfontosabb. A kivételes zenei, képzőművészeti, lírikusi, tudósi, stb. képességek döntik el, hogy az élet mely területén lesz képes az egyén – többi képességével összhangban – a csúcsteljesítményekre.

Maga általános értelmi képesség. Ennek megnyilvánulása is sokdimenziójú, mégis elkülöníthető néhány olyan vonás, amely a speciális tehetség érvényesüléséhez feltétlenül szükséges. Ilyen a lényegmegragadás, az elmélyülésre és a szintézisre való képesség, A lényegmegragadás – térben és időben végtelen világunkon belül – az adott jelenség szempontjából legmeghatározóbb okok felismerését jelenti. Az elmélyülés az az elemző mentális tevékenység, amely a jelenségek mélyebb rétegeit és összefüggéseit képes feltárni. Végül, mindezek egységes gondolati rendszerbe ötvözve, vagyis szintetizálva lehetnek az alapjai a szükséges általánosításnak, az ítéleteknek, és a következtetések levonásának. Természetszerűleg e gondolati tevékenység helyességének kritériuma az objektív valóság helyes tükröződése, tehát az igazságtartalom.

Az eredetiség is külön pontként érdemel kiemelést. A kivételes tehetségeknek ugyanis ez az egyik legjellemzőbb vonása. Az eredetiség megnyilvánulhat a tartalomban: a témában, a problémafeltárásban és a formában: a módszerben, a kifejezésmódban, tehát a stílusban, a technikában. Hegel az alkalomfelismerést is feltételként értékeli, mivel csak azok a kivételes tehetségek tehetnek eleget elhivatottságuknak, akik felismerik a kor problémáit, ill. követelményeit. Így ma, ha köteleznének minket a zseniség fogalmának meghatározására, mindenképpen a valamelyik specifikus tehetségszférában igazolható különleges: az “új világ teremtés” képességet, tehát a minőségileg más, eredeti és jelentős eredmény elérését emelnénk ki.

Ismert olyan nézet is a szakirodalomban, miszerint zseninek az tekinthető, aki a szellemi képességek minden szférájában kivételes teljesítményre képes.  Ez a nézet a biográfiai anyagok elemzése alapján bizonyosan elvethető. Más nézetek szerint a zseniség ára éppen a többi szellemi és személyiségjellegben  mutatkozó deficit. A tapasztalati tények ezzel sincsenek összhangban. A kivételes adottságúak humanista-harmóniája (gondoljunk például Thomas Mannra) sokkal jellemzőbbnek mondható, mint a hitlerek társadalompusztító disszonanciája.

A kivételes speciális tehetség, az átlagot meghaladó általános értelmesség és az eredetiség együttes tekinthető tehát a zseni legfontosabb ismérvének. Persze ezek megint csak nem egyértelműen meghatározhatók a lángész felismerhetősége szempontjából. Az amúgy is megkérdőjelezhető kvantitatív méréskor ugyanis olyan folyamatos számtani sort kapnánk, amelyben nehéz minőségi különbséget tenni a csaknem hasonló értékű teljesítmények között. Így a végső megítélés jelentős társadalmi és személyi függőséget, tehát szubjektivitást is mutat.

A zseni fogalma – éppen szubjektivitása miatt – tehát nem tekinthető pontosan meghatározhatónak és éppen ezért tudományos igényű felhasználása indokolatlan. E megnevezést ma inkább a kiváló tehetségek társadalmilag különösen értékelt teljesítményeinek kivételességét aláhúzó jelzőként fogadhatjuk el.

A kivételes tehetség kialakulása az örökletes adottságok és a környezeti tényezők szerencsés egybeesésének és kapcsolatának az eredménye. Létrejöttében az öröklődésnek is bizonyosan szerepe van. Kivételes tehetséget ezért nem lehet tervezni, tudatosan produkálni. Aki kicsit is ért a genetikához, jól tudja, micsoda szerencse kell ahhoz, hogy a tehetséget biztosító gének véletlen kombinálódása megteremtse a kivételes tehetség biológiai alapját. A képesség kibontakozása ugyanakkor megfelelő külső: családi, iskolai és társadalmi feltételeket is igényel. (A “megfelelő” az egyedi estekben a szokásostól eltérő is lehet, így az ellenállás, az elismerés hiánya, az elnyomatás, a “pokolramenés”, tehát a látszólagos hátrányos helyzet is hathat így.) Első sorban Piaget munkásságának köszönhetően ismert a veleszületett adottságok és külső-társadalmi feltételek interakciójának bonyolult láncreakciója, amely oly meghatározó a szellemi képességek kritikus időszakaiban. Az ember nevelhetősége, képezhetősége sohasem túlozható el. Hiszen ha Bartók nem kap lehetőséget a hangszerek megismerésére, Csontvári nem tudja elsajátítani a festés mesterségét és József Attila nem tanul meg írni – lenyűgöző adottságuk aligha válhatott volna képességgé. Az adottság nem kis részben az öröklődés szeszélyes játékának következménye, ezek képességgé váltása azonban már az ember: a család, a pedagógusok és a társadalmat alkotó közösség kezében van.

Gyakoribbak-e a pszichiátriai betegségek a kivételes tehetségekben?

“A zsenit az elmebetegtől csak egy hajszál választja el”, “A pszichopátia a legjobb belépőjegy a Parnasszusra, a halhatatlanok közé” – régóta hangoztatott  mondások. A közhelyeknek mindig van valami reális magjuk. Ugyanakkor azonban alapjául szolgálhatnak olyan felületes és ezért félrevezető axiómák elfogadásának is, amelyek meggyökeresedése a közgondolkodásban feltétlenül hátrányos. Vizsgáljuk meg ezért a “zseni és őrült” összefüggés valóságtartalmát, mai ismereteink szintjén.

Mi az elmebetegség (pszichózis) és kik nevezhetők elmebetegnek? Lechner Ká-   roly régebbi keletű, de tudományos igényű meghatározása szerint “elmebeteg az, akinek kóros észrevevései vannak, és ezeknek az észrevevéseknek a kórosságát felismerni nem tudja”.

A XIX. század második felében az olasz Lombroso felelevenítette az ihletettséggel kapcsolatos görög és keresztény nézeteket. “Lángész és őrültség” című könyvében a következőket írta: “A tehetség öntudatos: tudja, tudja, miért és hogyan jut bizonyos elvekhez és következtetésekhez. A lángész öntudatlan: a miért és hogyan ismeretlen előtte.” Lombroso szerint az ihlet valami különleges, tudományosan le nem írható jelenség, amely nagyon hasonlít az epilepsziás rohamhoz. Az epilepszia során az agyon belül hirtelen elektromos kisülés jön létre. Ilyet tételezett fel Lombroso az ihletettség során is. Az epilepszia viszont betegség, és ebből Lombroso levonta azt a következtetést, hogy a zseni beteg. A betegség pedig elfajulás, ezért a zseni a degeneráció megnyilvánulása. Így, szerinte “a lángész és az őrültség nagyon rokon fogalmak.” Ráadásul számos közös testi sajátosságot is vélt bennük felfedezni, például hamar megőszülnek és megkopaszodnak, lesoványodnak, izmaik idő előtt elsorvadnak, sápadtak, gyakran fáj a fejük, alig van érzékük a hideg és az éhség iránt… Lombroso e nézetei különösebb kritikát sem tesznek szükségessé, önmagukban igazolják megalapozatlanságukat. Mégis, később még olyan neves szaktekintély is, mint Kretschmer, az alkattan egyik megteremtője, úgy vélte, “a zseni ritka és szélsőséges változati képződmény, kinek éppen szélsőséges voltánál fogva sok lényegbeli közössége van a szintén szélsőséges patológiás kilengésekkel.” Lange-Eichbaum pedig híres “Genie, Irrsinn und Ruhm” című könyvében (1928) arra a következtetésre jut: “az abnormis könnyebben lesz híres és ezáltal válik zsenivé”, vagyis a pszichopátia mintegy kovásza a kiemelkedő teljesítményeknek. Szerinte kultúrtörténetünk legnagyobb alakjainak több mint 40%-a nem volt normális… Mindezek alapján nemcsak a közgondolkodásban, de még a szakkönyvekben is elfogadottá vált, hogy elmebetegségek összgyakorisága a kiváló tehetségeknél számottevően magasabb a szokásosnál.

A későbbi tudományos igényű vizsgálatok ezt a nézetet általában nem támasztották alá. Csak három vizsgálatot emelek ki. Terman, az USA Stanford Egyetemének professzora 1922-ben érdekes vizsgálatot kezdeményezett. Kalifornia negyedmillió iskolása közül pedagógusok segítségével kiválasztották a legtehetségesebbnek tartott diákokat. Meghatározták az intelligenciaszintjüket és a 130 IQ feletti 14 éven aluliak kerület be a végső mintába. A 643 gyermek döntő többsége a 135 és 200 IQ közötti értékű volt. A fiúk átlagos értékét 151,5-nek, a leányokét 150,4-nek találták. E legtehetségesebb fiatalok között a fizikai és mentális egészség szintje meghaladta a kontrollként szolgáló átlagosokét. Ezzel  összefüggésben a betegségek előfordulása is ritkább volt. Tehát a kivételes tehetségű fiatalok szokásos: gyenge testi felépítésű, rövidlátó, elhanyagolt külsejű, sőt, “ütődött” megjelenítése megalapozatlan. S ami számunkra most itt a legfontosabb: a kivételes szellemi képességű fiatalok mentális egészsége nem rosszabb, hanem jobb volt az átlagosnál. Persze, a pszichiátriai betegségek a későbbi életkorokban alakulnak ki. Így más megközelítésű vizsgálatokra is szükség volt.

Juda, Rüdin és Fischer vizsgálata a legismertebb. 294 kivételes tehetségű német művészt, írót és tudóst értékeltek és adataikat kiváló, illetve dicstelen egyetemi felvételi vizsgát tett hasonló korú személyekhez hasonlították. A skizofrénia (tudathasadás) előfordulása a kiváló tehetségek között 1% (viszont ez mind a művészek között fordult elő), a jól és rosszul felvételizőkben  pedig 1,2% és 1,3% volt. (A népességbeli szokásos gyakoriságot 0,8–1,2%-nak adják meg.)

A másik gyakori elmebetegség-csoport: a mániás depresszió és depresszió gyakorisága 2,5% volt a kiváló tehetségekben (csaknem mind a tudósok között jelentkezett), míg a jól és rosszul felvételizőkben előfordulásuk 2,4%-, illetve 0,5%-nak bizonyult. (A népességbeli gyakoriságot 0,4–3,0%-ra becsülték.) A kivételes tehetségekben viszont a szenilis és arterioszklerotikus (érelmeszesedéses) elmebántalmak magas jelentkezésére (9%) derült fény, ezek a két kontrollcsoportban alig fordultak elő. Ezen túl a neurózisok és a deviáns magatartások is a kiváló tehetségekben fordultak elő gyakrabban. (E kórképekre a következő fejezetben térek vissza.) A tanulságok önként adódnak:

A kivételes tehetségekben a két leggyakrabban előforduló elmebetegség-csoport: a skizofrénia és a mániás-depresszió, illetve depresszió nem gyakoribb (pedig “őrült”-nek első sorban az ezekben szenvedőket tartják). Ez persze nem azt jelenti, hogy közöttük nem fordulhat elő elmebaj, mivel a különleges szellemi tehetség nem jelenthet védelmet az elmebetegséggel szemben. A kivételes tehetségekben is a pszichiátriai betegségek szokásos gyakorisága várható. Bizonyos tehát, hogy az elmebaj senkit sem tesz kivételes tehetséggé és a kiemelkedő tehetség nem predesztinál elmebetegségre.

Az időskori elmebántalmak előfordulása a kivételes tehetségekben magasabb a szokásosnál. Ennek az agyi túlerőltetés lehet az egyik oka. Hiszen a szellemi foglalkozások legjellemzőbb sajátossága: nincs kötött munkaidő. A megszállott kivételes tehetségek csaknem mindig készek az alkotásra, illetve az ezt segítő lázas szellemi előkészítésre. Így legtöbbjük előtt nem ismert a hétvégi pihenő vagy az esti nyugalom sem. Ehhez járulhat hozzá feszült, konfliktussal teli, sokszor önpusztító életmódjuk. Az újabb kutatások szerint viszont az értelmes folyamatos és intenzív szellemi tevékenység segít jó karban tartani az agyat, még a késői öregkorra is.

A harmadik vizsgálatot hazánkban Mérei Ferenc végezte. A Rorschach-próbát, mint jelentésadási folyamatot használta fel és 16 percepciós, asszociációs vagy kombinációs jelet különített el. Ezeket a belső megmunkálási többlet alapján elaborációs jegyeknek nevezte el. A személyek négy kategóriáját – nagyteljesítményűeket, egészséges “normálisokat”, neurotikus betegeket és skizoid pszichózisban szenvedőket – különítette el. A nagyteljesítményűek szignifikánsan eltértek a másik három csoporttól. A kivételes tehetségek és az elmebetegek (skizoid pszichózis) között semmiféle kapcsolat nem volt. Ahogy Mérei is megállapítja: “Ellene mondanak továbbá ezek az adatok minden olyan feltevésnek, amely a nagy teljesítménnyel járó asszociatív gazdagságot, meghökkentő gondolati ugrást, a megszokottól erősen eltérő szemléletet azonosítja a patológiás történések paradox és bizarr fordulataival. A nagy teljesítménnyel járó originalitás a képzetáramlású minták szerint minőségileg más, mint a patológiás folyamatok originalitása.”

A lényeg tehát: elmebetegségek nem gyakoribbak a kiváló tehetségekben. Ebből következően a kivételes tehetség és az elmebetegség, tehát a zseni és az őrültség között nincs közvetlen ok-okozati kapcsolat sem. Ez elméletileg is valószínűtlen, mivel a szellemi adottságokért és az elmebetegség-hajlamért felelős génrendszerek nem azonosak, vagyis az egyik milyensége nem befolyásolhatja a másik manifesztációját. Jelenleg csak egy feltételezés fogadható el további kutatásokra érdemesnek: nincs-e kapcsolat a neuro-hormonok fokozott elválasztása révén az értelmi adottság és bizonyos mentális betegségek között?

Térjünk most vissza a kivételes adottságúakban magasabbnak talált neurózis- és devianciagyakorisághoz.

A neurózis és a deviáns magatartás

Az átlagtól jelentősen eltérő és bizonyos személyiségzavarokat mutató embereket régebben pszichopátiásoknak nevezték. Nyírő Gyula szerint a pszichopaták olyan diszharmonikus személyiségek, akiknek az egyes személyiség-összetevői között nincs meg a kellő összhang és ezért a társadalomba nehezebben illeszkednek be és a társadalom is másként ítéli meg őket, mint az átlagembereket. Bizonyosan nem betegségről van szó, épp ezért sokan nem is helyeslik külön, betegséghez hasonló névvel illetésüket. A neurózis, neuraszténia lényegében ideggyengeséget jelent, amely a kimerültség, egészségtelen, feszített életmód következménye lehet és első sorban túlérzékenységben, fáradékonyságban, alvászavarban és szexuális problémákban nyilvánulhat meg.

A harmadik fogalomkör, amellyel ebben az összefüggésben meg kell ismerkednünk, a deviancia. A társadalom létét bizonyos írott és íratlan elvek betartása biztosítja. Az emberiség legelemibb, ősidők óta ismert és évezredek óta minden írásos hagyományban ismételt szabályai nélkül a társadalmi együttélés elképzelhetetlen. Ezeknek a szabályoknak az összege adja meg azt a normát, amely megszabja az adott társadalomban és az adott helyzetben elvárt helyes, szükséges magatartást. Az ettől eltérő viselkedés tekinthető deviánsnak. S ebből adódik a deviancia-fogalom magyar megfelelője: társadalmi beilleszkedési zavar. Persze, e probléma sokkal bonyolultabb ennél az egyszerű levezetésnél. Elég utalni arra, hogy a társadalmi norma mennyire idő-történelmi kortól, hely-földrajzi területtől és társadalom-termelési módtól függő. Mégis, a szakemberek többsége megegyezik abban, hogy az alkoholizmus, az öngyilkosság, a bűnözés és esetleg a mentális–pszichiátriai betegségek bizonyos része a deviancia körébe sorolható. Minket most azonban a kivételes tehetségek társadalmi megítélése foglalkoztat, mivel ez egészségük alakulására is befolyással lehet. Érdemes ezért a polgári társadalmakban kidolgozott számos deviancia-elmélet közül hármat kiemelni. Az ún. szociálpatológiai irányzat, mint nevéből is következik, a normaszegő deviáns viselkedést társadalmilag eleve kórosnak tartja. Ennek kritikáját Mills nyomán Andorka Rudolf és Buda Béla adta meg: “A szociálpatológusok sohasem vetik fel azt a kérdést, hogy milyen normarendszer, milyen értékek alapján tekintenek valamilyen viselkedést, jelenséget patológiásnak, és hogy ez a viselkedés, jelenség hogyan függ össze magával a társadalmi struktúrával és rendszerrel. Így hallgatólagosan elfogadják a középosztály, sőt a vidéki középosztály felfogását a társadalomról, amely a saját normáitól, elképzeléseitől való mindenféle eltérést “problémának”, “beteges jelenségnek” tekint. Mivel ez a vidéki középosztályi felfogás első sorban a stabilitást értékeli és az idealizált régi amerikai hagyományokhoz ragaszkodik…, a szociálpatológia irányzata haladásellenes, konzervatív színezetű.”

A másik fontos elmélet, az anomia-tan újrafogalmazása Merton nevéhez fűződik. Eszerint minden társadalom megfogalmazza a maga számára azokat a célokat, melyeket elsőrendű értéknek tekint. Ilyen például a társadalmi siker, pozíció, rang, gazdagság. Ugyanakkor a társadalom meghatározza azokat az eszközöket is, amelyekkel ezek a kívánatos célok elérhetők. A célok és eszközök harmóniája adja meg az adott társadalom stabilitását. Így mindazok, akik e célok ellenére kívánnak élni, illetve ezeket más eszközökkel próbálják elérni, deviánsoknak tekinthetők. Ennek az elméletnek az értelmében viszont deviánsoknak tűnhetnek azok a kivételes tehetségek is, akik új célokat más eszközökkel kívánnak elérni. Ugyanide sorolhatók azok a lázadók és forradalmárok, akik a meglévő társadalom alapjainak megváltoztatása révén akarják a fejlődést biztosítani.

A harmadik elmélet a minősítés fontosságát emeli ki. Abból indul ki, hogy nem attól lesz valaki deviáns, hogy deviánsan viselkedik, hanem attól, hogy annak ítélik, illetve tartják. A társadalmi tapasztalatok azt mutatják, hogy elég sokan sértik meg a társadalmi normákat, viszont nem mindegyiküket minősítik deviánsnak. Ebből következően a deviancia megítélése a társadalmi erősviszonyok függvénye. A társadalom írott vagy sugallt minősítése viszont sokszor olyan folyamatot indít el, amely a deviancia egy re mélyebb önmegéléséhez és ez által fokozódásához vezet.

Az eddigi vizsgálatok arra utalnak, hogy a kivételes tehetségekben a neurózis gyakoribb. Az említett németországi felmérésben ennek arányát 14,2%–, 2,8%– és 3,4%–nak találták a kivételes tehetségekben, valamint a jól és rosszul felvételizőkben. Ezen túl a deviáns magatartást (első sorban az alkoholizmus és öngyilkosság előfordulását) is gyakrabban észlelték kivételes tehetségek között (kb. 30%), mint a jól (17%) és rosszul felvételizőkben (12%). E szerzőcsoport az általuk használt devianciafogalomnak megfelelő állapotok népességbeli gyakoriságát 12–15%-ra teszi. Terman vizsgálatában is gyakoribb volt az öngyilkosok aránya a kivételes tehetségek között.

A kiváló tehetségek körében gyakrabban észlelhető neurózisok magyarázatát könnyű megadni: megszállott és kimerítő munkájuk túlzásai vezethetnek az idegkimerültséghez. Az említett devianciák, mint az alkoholizálás és öngyilkosság fokozott előfordulása már bővebb indoklást igényel.

A jellemző személyiségvonások