Már nem egyszer kérdőjeleket vetett fel
bennem egy-egy különleges tehetség szokatlan emberi sorsa, de azért a példákat
inkább kivételeknek tekintettem. 1977-ben azonban a brit orvosok hetilapjában
lényegében e tanulmányom címével megegyező, de kérdőjel nélküli írás (The other
handicap: brightness) jelent meg. Ebben a számomra emlékezetes közleményben
esettanulmányok segítségével mutatják be a szerzők. Hogy a szokásostól eltérő,
kivételesen jó szellemi képességű gyermekek hogyan kerülnek összeütközésbe a
szokásos “normális” iskolai és társadalmi elvárásokkal és lehetőségekkel, majd
végül is ez hogyan torkollik egészségi ártalmakba, betegségekbe. Azóta
tudatosabban próbálom rendezni magamban e probléma sok ágát-bogát, mivel az
egyértelmű elvi állásfoglalások ellenére. Legnagyobb természeti kincsünk: az emberi
tehetség védelmében és kiaknázásában nálunk is akadnak problémák. Mostani írásom
e téma megfogalmazásának első vázlatát jelenti.
A kivételes képességűek esetleges
társadalmi hátrányának igazolására. Műár csak azért is, mivel első halláskor
abszurd állításnak tűnhet. Jól mérhető “kemény” mutatókat kell találnunk. Ezt
magam – nem tartva az egyedül biztos mutatónak – az egészségi állapot, illetve
a betegséggyakoriság alakulásában vélem megtalálni. Különösen a mentális
ártalmak bizonyos köre lehet alkalmas az egyén és társadalom összeütközésének,
összeférhetetlenségének a jelzésére. Mielőtt azonban a kivételes szellemi képességűek
mentális morbiditásának elemzéséhez hozzákezdenénk. Tisztáznunk kell magának a
kivételes szellemi képességnek, tehát a tehetségnek a fogalmát.
A
tehetség fogalma
Csaknem minden szellemi jelleg
(tulajdonság), például az értelem–értelmesség (szokás intelligenciáról vagy
okosságról is beszélni) számszerűen mérhető. A nagyszámú emberben, ún.
sokaságban kapott értékek (az intelligencia esetén az intelligencia quotiensek,
az ún. IQ-k) relatív gyakoriságát ábrázolva harang alakú, ún. normális, ill.
ehhez közelítő eloszlást kapunk. Ez a Gauss-görbe.
Az eloszlás jellegéből következően,
elméletileg az emberek kétharmada (pontosan 68,2%-a) átlagos, mivel –1 és +1
szórás között találhatók. A –2 és –1, valamint a +2 és +1 szórások közé az
átlagtól elmaradó, illetve az átlagot meghaladó személyek, a populáció
13,6-13,6%-a kerül. A +2 és –2 szóráson kívüli személyeket – a populáció
mintegy 2,3-2,3%-át – már szélsőséges: kivételesen jó vagy kivételesen rossz
képességűeknek tekintjük. Már csak a normális eloszlás nevéből kifolyólag is,
ők már “abnormálisak”, de e megnevezést – mindennapos szóhasználatuk pejoratív
jellege miatt – kerüljük. Most, témánkból következőleg, csak a kivételesen jó
képességűekkel foglalkozunk, akiket egyszerűbben tehetségeknek nevezünk.
Ők tehát az adott szellemi jelleg esetében a népesség mintegy 2,3%-át
képviselik. Hazánkban ez – bár a konkretizálás hipotetikus – például az értelmi
képesség esetén 240.000 kivételesen jó képességű embert jelenthet. (Ebben,
persze, az újszülöttektől e legidősebbekig minden állampolgár benne
foglaltatik.) A szakirodalomban szokás a +3 szórás feletti kivételes tehetségek
0,1%-át is elkülöníteni. (A továbbiakban az ő esetleges “hátrányos” helyzetüket
vizsgáljuk meg.) Számuk hazánkban egy adott jelleg esetén 10.600 kehet. A +4 szórás feletti “szuper”-tehetségek száma
már csak 333, és a “zseni”-tartománynak tekintett +5 szórás (175 feletti IQ)
fölé, a “pozitív extrém variánsok” közé hazánkban jelenleg 3 személy
kerülhetne. Persze, mindezek a számok csak amolyan statisztikai játéknak tekinthetők.
Egyfelől az intelligencia-tesztek és az IQ-k értékét sokan vitatják. A 140 feletti
IQ tartományban a mérés objektivitása különösen kérdéses. Másfelől e vizsgáló
módszerek létrehozóinak elképzelése, nevezetesen, hogy e tesztekkel az
adottságokat és ne a képességeket mérjék, nem vált valóra. (A szakirodalomban
az adottságon a velünk született potenciális lehetőségeket, míg a képességen a
társadalmi feltételek biztosította és a személyiségfejlődés eredményeképpen
megvalósuló, tehát a teljesítményekben realizálódó adottságokat értjük. A
továbbiakban magam mindig a képesség fogalmát használom, hiszen a meg nem
valósuló adottságok általában észrevétlenek maradnak, most pedig a kivételes
tehetségüket bizonyító személyiségek társadalmi megítélését szeretnénk körbejárni.)
Az intelligenciatesztek eredménye ugyanis jelentősen függ a származástól: első
sorban az adott család anyagi-kulturális helyzetétől. De ezek jól ismertek,
ezért itt ne is foglalkozzunk velük. Viszont azt a kérdést feltétlenül
tisztáznunk kell, hogy a kivételesen jó általános értelmesség, tehát a
különleges okosság egyenlő-e a kivételes szellemi képességgel?
A
szellemi képességek mozaikelmélete
Szellemi képességeink a központi
idegrendszer magasabb rendű funkcióinak megnyilvánulásai. Ezen belül általános
értelmességet, valamint specifikus értelmi és szellemi képességeket szokás
megkülönböztetni.
Az intelligenciatesztek eredményeinek
elmélyültebb elemzése alapján Spearman 1904-ben
különválasztotta a g (generalis) és az s
(speciális) faktort. A g-faktor megnevezése onnan származik, hogy ez az a közös
képesség, amit minden intelligenciateszt mér. Később szokássá vált ezt általános
értelmességnek (okosságnak) nevezni, mivel mai tudásunk szerint ez az a
képességünk, amely minden szellemi és a legtöbb fizikai tevékenységhez is
szükséges. Az általános értelmi adottságok osztályozásakor intellektuális-ösztönös,
produktív-reproduktív, absztrakt-praktikus ellentétpárokat különböztetnek meg.
Az s-faktor (teszttől függő – a
Szerk.) teszt-specifikus, és a különböző tesztek által mért eltérő specifikus
mentális képességeket jelzi. Thurstone
faktorelemzései szerint 7 elsődleges mentális képesség van. Ezek a
térbeli tájékozódás,
észlelési sebesség,
számolási készség,
nyelvérzék,
szótalálás gyorsasága,
emlékezés és
logika.
Az ikervizsgálatok szerint a különböző
elsődleges mentális képességek milyensége az egyes személyeken belül is
jelentős eltéréseket mutat. Ez összhangban van a pedagógiai tapasztalattal is:
valamelyik tantárgyban kiváló tehetségű gyermekek a többi tantárgyban ritkán
képesek hasonló teljesítményre. (Palotás János, a József Attila gimnázium
igazgatója mesélte: az iskola egyik büszkesége, az országos magyar-verseny
győztese a természettudományi tárgyakból megbukott.) Az elsődleges mentális
képességek tehát külön-külön normális eloszlásokat hoznak létre és ezeken belül
az egyes emberek helye különbözik. Sajnos, az eddigi, meglehetősen szűk
jelleg-spektrumot magába foglaló tehetségkutatások nem tudtak minden gyermeknél
feltárni kivételes képességeket. Ogilvie (1973),
majd Vernon és munkatársai
(1977) egybehangzó eredménnyel záruló felmérései szerint az általános iskolás
gyermekek mintegy 2,5%-ának általános értelmessége, ugyancsak 2,5%-ának pedig
valamelyik specifikus mentális képessége tekinthető kivételesen jónak. Eszerint
a gyermekek 5%-a tekinthető tehetségesnek.
Az elsődleges mentális faktorok további
elemzése azután másodlagos, sőt, harmadlagos képességek feltárásához is
elvezetett. Mindezek után Spearman és Thurstone, illetve követőik között éles
vita bontakozott ki. Spearman szerint ugyanis a g-faktor a
meghatározó, míg Thurstone az elsődleges mentális képességek fontosságát
hangsúlyozta a tehetség létrejöttében. Újabban azért elég jól összebékélt e két
irányzat, megteremtve a mentális képességek mozaikelméletét.
Eszerint a mentális képességeken belül elkülöníthető az általános értelmesség (a general,
rövidítve: g-faktor),
amely minden specifikus
képesség (s-faktor)
megnyilvánulását motiválja. A specifikus képességeken belül megkülönböztethetők
a specifikus mentális képességek és ezek képezik az átmenetet a specifikus
szellemi képességek, mint például a muzikalitás, a színérzék és a rajzolási,
az írói (lírai, drámai, prózai) stb. képességek felé. Az általános
értelmi képesség és a specifikus szellemi képességek viszonylagos
függetlenségének érzékeltetésére számos példa ismert. Így J.S. Bach egyik
kisleánya értelmi fogyatékos volt, mégis, kivételes muzikalitásának
bizonyítékaképpen kiválóan zongorázott. (Már csak emiatt is helytelen szellemi fogyatékosokról
beszélni az értelmi fogyatékosok esetében.) Ehhez hozzá kell tennünk, hogy a
specifikus képességek (a szellemi képességek is) a legkülönbözőbb
munkaterületeken jelentkeznek, tehát nem határolhatók le csakis a tudomány és a
művészet világára. Természetesen valamennyi terület speciális
képességkövetelménye az illető terület specifikumához igazodik.
A veleszületett adottság képességgé,
tehát teljesítménnyé válásához számos más személyiség-összetevőre (akarat,
kitartás, stb.) és megfelelő társadalmi feltételekre is szükség van. Ez
utóbbiak fontosságát nem lehet kellően hangsúlyozni, de most a téma más
aspektusának felvázolására vállalkozunk. A kivételes képességű nagy tehetségűek
életműve csaknem mindig a specifikus szellemi képességek megnyilvánulásának köszönhető.
Ady Endre és József Attila, Bartók Béla és Kodály Zoltán, Egri József és Kondor Béla általános értelmi
képessége is jelentősnek mondható, mégis kivételes teljesítményük lírikus-,
muzsikus-, képzőművész-képességükre vezethető vissza. A kivételes képességek
eredete tehát első sorban a különlegesen jó specifikus szellemi képességekben
kereshető és nem egyenlő az általános értelmességgel.
A továbbiakban a tehetség és az
alkotókészség kapcsolatát kell tisztáznunk.
A kreativitás sajátosságai
Guilford 1950-ben, az Amerikai Pszichológiai Társaság konferenciáján
tartott elnöki megnyitójában vetette fel azokat a kétségeit, amelyek az intelligenciatesztek
és az alkotókészség: a kreativitás kapcsolatára vonatkoztak. Véleménye szerint
nem azonosítható a tesztek által mért általános értelmesség és a kreativitás.
Sőt, kérdéses, hogy a teszt-intelligencia magába foglalja-e a társadalmi
fontosság szempontjából oly meghatározó fontosságú kreativitást. Legfőbb érve
az volt, hogy a tesztkérdések eleve csak egy választ fogadnak el helyesnek és
így csakis a társadalmilag elfogadott nézeteket, tehát a konvergens
gondolkodást értékelik.
Ezzel
szemben az igaz alkotókra éppen a divergens, tehát a “másképpen” gondolkodás,
vagyis az eredetiség, az ötletgazdagság, a szokatlan problémák meglátása és az
új megoldások keresése, sőt, megtalálása a jellemző. A Guilford által
kidolgozott metodika 120 értékelt képesség-szegmentje első sorban a kreativitás
mérését célozta.
Getzels és Jackson 1962-ben
közzétett vizsgálatai megerősítették Guilford aggodalmának jogosságát. A középiskolások és egyetemisták vizsgálata
szerint az intelligencia és a kreativitás között van ugyan korreláció, de ennek
mértéke alacsony (0,19-0,39). S ami még sokkal fontosabb: a 120 feletti IQ
tartományban semmiféle korreláció nem mutatható ki a kreativitással. Ezt
követően a chicagói egyetem hallgatói között két csoportot alakítottak ki. Az
egyik a magas IQ-jú (átlag 150), de nem kreatív, míg a másikba a magas
kreativitás, de átlagos IQ-jú hallgatók kerültek. Kiderült, hogy a kreatív
diákok jelentős része az intelligencia szokásos megítélésékor (teszt és osztályozás)
felismeretlen marad. A kreativitás tehát mást jelent, mint amit az intelligenciatesztekkel
és az osztályozással mérnek. Épp ez utóbbi miatt a pedagógusok értékítéletét is
vizsgálat tárgyává tették. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a tanárok első sorban
az intelligenciát, tehát az okosságot értékelték. Sőt, amikor azonos IQ-jú, de
eltérő kreativitású fiatalok összehasonlítására kérték a tanárokat, akkor is a
kreatívabbak kapták a kevésbé kedvező véleményt. A magyarázat egyszerű: a
magasabb IQ-jú e kevésbé kreatív fiatalok konvergens gondolkodása és
konformista magatartása sokkal inkább megfelelt a társadalmi berendezkedés
igényével összehangolt pedagógusok elvárásainak, mint a divergens gondolkodású
és saját egyéni elképzeléseiket követő kreatívoké. Az utóbbiakat ez nem is
nagyon érdekelte, viszont a magas IQ-jú “jó diákok” mindent megtettek az
elismerésért. A szerzők végső véleménye igencsak megdöbbentő volt: a szokásos
pedagógiai gyakorlat nemcsak figyelmen kívül hagyja a kreativitást, de
egyértelműen ártalmas is rá.
Torrance később ezt az eléggé ijesztő képet megerősítette. A
kreatív gyerekek 70%-a elvész az intelligencia-orientált oktatás során. A
tanárokat a tanulók 62 mérhető személyiségvonásának rangsorolására kérte fel. Az
önálló gondolkodást a 2., az önálló ítéletalkotást a 19., és a bátorságot a
saját elképzelések vállalására a 29. Helyre tették. E felmérésből egyértelműen
kirajzolódott az óhajtott diák képe is: legyen udvarias, szorgalmas, pontos,
barátságos, engedelmes, tartsa be az előírásokat, stb. S ezek a tulajdonságok a
magasabb IQ-jú jó tanulókra voltak jellemzőek, míg a kreatív gyermekek csak
ritkán feletek meg az elvárásoknak.
MacKinnon
és Barron a hatvanas évek elején közölt vizsgálatai az USA-ban
kiemelkedő alkotásokat produkáló építészekre, írókra és tudósokra terjedtek ki.
Ennek során pontosan körvonalazhatók voltak a kreativitás itt jelenlévő ismérvei:
az eredetiség,
képzelőerő,
függetlenség,
nyitottság,
érzékenyésg,
megszállottság,
önzés,
dominanciára
törekvés,
gátlástalanság, stb.
Az említett személyiségjegyek közötti
korreláció azonban nem jelentős (0,30 körüli), tehát igencsak komplex
jelenségről van szó. Összhangban a korábbiakban elmondottakkal, s társadalmi
teljesítményükkel bizonyító sikeres alkotók közül fiatalkorukban kevesen
tartoztak a kitűnő diákok közé. Az építészek többsége a jó tanulók, míg a
kutatók közül nem kevés a közepes és a gyenge tanulók közül került ki. A tudományos
kutatók kreativitásának alapjait és eredetét sokan mások is vizsgálták. Így Cattel és Butcher szerint a
kutatói eredményességet bizonyos jellegek meghatározott mértékben
befolyásolják. Ezt a következő képlet tükrözi:
0,25B+0,46C+0,32E–0,46I+0,33N+0,45Q1+0,29Q2–0,35, ahol
B
= általános értelmesség,
C
= Én-erő (megszállottság),
E
= dominancia,
I
= érzékenység,
N
= körültekintő, rendszerező képesség,
Q1
= radikalizmus, eredetiség
Q2
= önelégedettség,
0,35 = konstans érték.
Végül Taylor
nevéhez fűződik a fenti kutatások gyakorlati konzekvenciáinak levonása. Az
Utahi Egyetem pedagógiai fakultásán, az amerikai tudományos akadémia
támogatásával 1955-, 1957-, 1959-, 1961- és 1962-ben megszervezte azokat a konferenciákat,
amelyeken a pedagógusokat kiképző felsőoktatási intézmények szakembereit
megpróbálták “átképezni” a fentiekben összefoglalt felfogásnak megfelelően.
Jórészt ez vezetett el az USA felsőoktatási intézményeiben a hatvanas években
kialakult anarchikus helyzethez. Hiszen a régi módszerek teljes elvetése és a
még kialakulatlan új elképzelések széles körű alkalmazása nyilvánvalóan
jelentős átállási zavarokkal kellett, hogy járjon. Jó lenne nálunk – a más
kárán tanul az okos elvet – alkalmazni…
A lényeg az, hogy az általános értelmi
képesség és a specifikus szellemi tehetség társadalmi megvalósításában bizonyos
személyiségvonásoknak, tehát a kreativitásnak is nagy jelentősége van.
S most nem kerülhetjük el az eléggé
lejáratott és tisztázatlan fogalmakkal teli zseni-probléma megbeszélését.
A zseni
Mindenekelőtt
szeretném a figyelmet arra felhívni, hogy a hírnév, az ismertség és a
zsenialitás semmi esetre sem azonos fogalmak. A társadalmi manipuláció és az
egyéni ügyeskedés, valamint ellenkező előjellel, az újszerűséget csaknem mindig
kísérő értetlenség ugyancsak torzíthatja a kortársi teljesítmények objektív
megítélését. Éppen ezért a zsenialitás reális értékelésére általában csak az
utókor képes. Bizonyos időre és távolságra van tehát szükség a mérvadó
értékrend kikristályosodásához.
A zseniség feltételezése régi keletű. A
görögök, például Platón és Szokratész azt tartották, hogy amikor a művész valami nagyot
alkotott, akkor azt a Géniusz vagy Démon hatására, segítségével tette, amely
megszállta őt az alkotás hevületével. Így az ihletet valami isteni vagy ördögi
jelenségnek vélték, ami nem a művész sajátja, hanem amely kívülről: “felülről”
vagy “alulról” jön. Ennek a gondolatnak a keresztény kiteljesedése szerint: a
tehetség Isten adománya, tehát csakis az isteni kegyelem eredményezhet
kivételes teljesítményeket. A zseniség tehát “emberfeletti” adottság.
A francia felvilágosodás korában Diderot az
irracionális elemet emeli ki a zseni alkatából: a természetet nem szolgaian
másolja, hanem képzelete által idealizálja. Ennek az elképzelésnek egyik első
hazai tükröződését olvashatjuk Fejér György filozófus és történész 1838-ban közreadott ”A szép
mesterségek alapvonatokban philosophiai tekéntetből” című munkájában: “Közönséges
vélemény,… hogy a Szépmesteri művésszel valamely Isteni lélek (Genius) tudatja
s eszközölteti a Szépet. Kivel az öszve nem szövetkezett, kiből az ki nem
szólt: az a Szép mesterségre nem termett. Ehez képest mondani: hogy a szép
mesterségi művész születik… A Láng-észnek bélyeg jegyei: 1. Az Eredetiség:
ideájit nem mástól veszi, hanem önnön kebelében leli fel. 2. Az Újság: nem jár
szokott úton, hanem maga tör ösvényt elő haladásra. 3. A Függetlenség: nem
szabály rabja, példa utánzója, szokás majma; ő szab törvényt; ő remekel
példányt; ő kezd szokást. 4. A lelkesültség (Enthusiasmus): hazája az ideák
tiszta ege, éke és szomja, a Szép mesterség, nyugalma, érzéseinek kielégítése,
gyönyörűsége a Geniusával való társalkodás.”
A német Hamann, majd Herder a “teremtő
ember” alkotásaiban a veleszületett adottságokkal kapcsolatos intuíció és
rendszerező erő szerepét hangsúlyozza. Kant már egyértelműen
veleszületett természeti (örökletes) adományként értékeli a zsenialitást. Tőle
két fő irányban ágazódik el a kivételes adottság értelmezése. Egyrészt Hegel
felé, aki elismeri a veleszületett adottság fontosságát, amelyet tudatos
munkával megszerezni nem lehet, de nagy súlyt helyez a tanulásra, a szorgalomra
és a gyakorlatra is, mivel a kiváló természeti adottságot is ki kell
fejleszteni. Szerinte Goethe és Schiller
fiatalkori zsengéi és érett koruk remekei közötti minőségi különbség ezt
igazolja. Ezt a koncepciót fejlesztették tovább aztán a marxizmus klasszikusai,
amikor a személyiség szerepét is hangsúlyozták a társadalom és kultúra
haladásában, illetve ennek befolyásolásában. A Kanttól elágazó másik irány Schopenhaueren át a nietzschei irracionalizmusba torkollott. Eszerint – képszerű leegyszerűsítéssel – az
átlagemberek szürke tömegéből kiemelkedő felsőbbrendű ember, az Übermensch
saját intuitív akarata szerint, kénye-kedve szerint uralkodik a tömegen. Ezt az
eszmeáramlatot a fasizmus ideológiailag kihasználta.
De nézzük a mai álláspontokat.
Természettudományos szempontból a zseni meghatározása nem nehéz: valamelyik
szellemi képesség tekintetében pozitív extrém variáns. Gyakran tapasztaljuk
azonban, hogy könnyebb valamit elméletileg meghatározni, mint a fogalommal a
hétköznapi gyakorlatban dolgozni. Ez igaz a kivételes tehetségű emberek
teljesítményére is. Részint nincs éles határ a kivételes tehetségű és a
zseniális emberek életműve között. Ráadásul a kiválóak egy-egy kiemelkedő
alkotása felülmúlhatja a zseniálisok gyengébb vagy átlagos műveit. Ezen túl a
teljesítmény megítélése, különösen a művészetekben, kifejezett társadalmi
függőséget mutat; vonatkozik ez a megértésre, befogadásra, elismerésre,
manipulációra, stb.
Végül kérdéses a teljesítmény körének
meghatározása is. Általában csak a szellemi teljesítményekre szokás a
zsenialitás jelzőjét használni. Tehát a különleges fizikai képességű emberek,
például sportolók eleve kívül rekednek a körön. És nem sorolhatók ide a szűkítő
felfogás értelmében a szakmájukban kivételes képességet mutató, esetleg
jelentős találmányokat produkáló munkások sem. Hasonló a helyzet a kiváló
képességű énekesek, filmsztárok, földrajzi felfedezők, politikusok, hadvezérek
stb. esetében is, mivel őket nem szokás az alkotó tehetségek közé
sorolni. Mindez, persze, a túlzottan értelmiség-centrikus gondolkodás
velejárója.
A kivételes tehetségű embereknek végül
is három jellemvonása érdemel kiemelést:
A szellemi képességek valamelyik
szférájában megnyilvánuló kiemelkedő és különleges speciális tehetség a
legfontosabb. A kivételes zenei, képzőművészeti, lírikusi, tudósi, stb.
képességek döntik el, hogy az élet mely területén lesz képes az egyén – többi
képességével összhangban – a csúcsteljesítményekre.
Maga általános értelmi képesség.
Ennek megnyilvánulása is sokdimenziójú, mégis elkülöníthető néhány olyan vonás,
amely a speciális tehetség érvényesüléséhez feltétlenül szükséges. Ilyen a
lényegmegragadás, az elmélyülésre és a szintézisre való képesség, A lényegmegragadás
– térben és időben végtelen világunkon belül – az adott jelenség szempontjából
legmeghatározóbb okok felismerését jelenti. Az elmélyülés az az
elemző mentális tevékenység, amely a jelenségek mélyebb rétegeit és összefüggéseit
képes feltárni. Végül, mindezek egységes gondolati rendszerbe ötvözve, vagyis
szintetizálva lehetnek az alapjai a szükséges általánosításnak, az ítéleteknek,
és a következtetések levonásának. Természetszerűleg e gondolati tevékenység
helyességének kritériuma az objektív valóság helyes tükröződése, tehát az
igazságtartalom.
Az eredetiség is külön pontként
érdemel kiemelést. A kivételes tehetségeknek ugyanis ez az egyik legjellemzőbb
vonása. Az eredetiség megnyilvánulhat a tartalomban: a témában, a
problémafeltárásban és a formában: a módszerben, a kifejezésmódban, tehát a
stílusban, a technikában. Hegel az alkalomfelismerést
is feltételként értékeli, mivel csak azok a kivételes tehetségek tehetnek
eleget elhivatottságuknak, akik felismerik a kor problémáit, ill.
követelményeit. Így ma, ha köteleznének minket a zseniség fogalmának
meghatározására, mindenképpen a valamelyik specifikus tehetségszférában
igazolható különleges: az “új világ teremtés” képességet, tehát a minőségileg
más, eredeti és jelentős eredmény elérését emelnénk ki.
Ismert olyan nézet is a szakirodalomban,
miszerint zseninek az tekinthető, aki a szellemi képességek minden szférájában
kivételes teljesítményre képes. Ez a
nézet a biográfiai anyagok elemzése alapján bizonyosan elvethető. Más nézetek
szerint a zseniség ára éppen a többi szellemi és személyiségjellegben mutatkozó deficit. A tapasztalati tények
ezzel sincsenek összhangban. A kivételes adottságúak humanista-harmóniája
(gondoljunk például Thomas
Mannra) sokkal jellemzőbbnek
mondható, mint a hitlerek társadalompusztító disszonanciája.
A kivételes speciális tehetség, az
átlagot meghaladó általános értelmesség és az eredetiség együttes tekinthető
tehát a zseni legfontosabb ismérvének. Persze ezek megint csak nem egyértelműen
meghatározhatók a lángész felismerhetősége szempontjából. Az amúgy is
megkérdőjelezhető kvantitatív méréskor ugyanis olyan folyamatos számtani
sort kapnánk, amelyben nehéz minőségi különbséget tenni a csaknem hasonló
értékű teljesítmények között. Így a végső megítélés jelentős társadalmi és
személyi függőséget, tehát szubjektivitást is mutat.
A zseni fogalma – éppen szubjektivitása
miatt – tehát nem tekinthető pontosan meghatározhatónak és éppen ezért tudományos
igényű felhasználása indokolatlan. E megnevezést ma inkább a kiváló tehetségek
társadalmilag különösen értékelt teljesítményeinek kivételességét aláhúzó
jelzőként fogadhatjuk el.
A kivételes tehetség kialakulása az
örökletes adottságok és a környezeti tényezők szerencsés egybeesésének és
kapcsolatának az eredménye. Létrejöttében az öröklődésnek is bizonyosan szerepe
van. Kivételes tehetséget ezért nem lehet tervezni, tudatosan produkálni. Aki
kicsit is ért a genetikához, jól tudja, micsoda szerencse kell ahhoz, hogy a
tehetséget biztosító gének véletlen kombinálódása megteremtse a kivételes tehetség
biológiai alapját. A képesség kibontakozása ugyanakkor megfelelő külső: családi,
iskolai és társadalmi feltételeket is igényel. (A “megfelelő” az egyedi
estekben a szokásostól eltérő is lehet, így az ellenállás, az elismerés hiánya,
az elnyomatás, a “pokolramenés”, tehát a látszólagos hátrányos helyzet is
hathat így.) Első sorban Piaget munkásságának
köszönhetően ismert a veleszületett adottságok és külső-társadalmi feltételek
interakciójának bonyolult láncreakciója, amely oly meghatározó a szellemi
képességek kritikus időszakaiban. Az ember nevelhetősége, képezhetősége sohasem
túlozható el. Hiszen ha Bartók nem kap lehetőséget a hangszerek megismerésére,
Csontvári nem tudja elsajátítani a festés mesterségét és József Attila nem
tanul meg írni – lenyűgöző adottságuk aligha válhatott volna képességgé. Az
adottság nem kis részben az öröklődés szeszélyes játékának következménye, ezek
képességgé váltása azonban már az ember: a család, a pedagógusok és a
társadalmat alkotó közösség kezében van.
Gyakoribbak-e
a pszichiátriai betegségek a kivételes tehetségekben?
“A zsenit az
elmebetegtől csak egy hajszál választja el”, “A pszichopátia a legjobb
belépőjegy a Parnasszusra, a halhatatlanok közé” – régóta hangoztatott mondások. A közhelyeknek mindig van valami
reális magjuk. Ugyanakkor azonban alapjául szolgálhatnak olyan felületes és
ezért félrevezető axiómák elfogadásának is, amelyek meggyökeresedése a
közgondolkodásban feltétlenül hátrányos. Vizsgáljuk meg ezért a “zseni és
őrült” összefüggés valóságtartalmát, mai ismereteink szintjén.
Mi az elmebetegség (pszichózis) és kik
nevezhetők elmebetegnek? Lechner Ká- roly régebbi keletű, de tudományos igényű meghatározása
szerint “elmebeteg az, akinek kóros észrevevései vannak, és ezeknek az
észrevevéseknek a kórosságát felismerni nem tudja”.
A XIX. század második felében az olasz Lombroso felelevenítette az ihletettséggel kapcsolatos görög
és keresztény nézeteket. “Lángész és őrültség” című könyvében a következőket
írta: “A tehetség öntudatos: tudja, tudja, miért és hogyan jut bizonyos
elvekhez és következtetésekhez. A lángész öntudatlan: a miért és hogyan
ismeretlen előtte.” Lombroso szerint az ihlet valami különleges, tudományosan
le nem írható jelenség, amely nagyon hasonlít az epilepsziás rohamhoz. Az
epilepszia során az agyon belül hirtelen elektromos kisülés jön létre. Ilyet
tételezett fel Lombroso az ihletettség során is. Az epilepszia viszont
betegség, és ebből Lombroso levonta azt a következtetést, hogy a zseni beteg. A
betegség pedig elfajulás, ezért a zseni a degeneráció megnyilvánulása. Így,
szerinte “a lángész és az őrültség nagyon rokon fogalmak.” Ráadásul számos
közös testi sajátosságot is vélt bennük felfedezni, például hamar megőszülnek
és megkopaszodnak, lesoványodnak, izmaik idő előtt elsorvadnak, sápadtak, gyakran
fáj a fejük, alig van érzékük a hideg és az éhség iránt… Lombroso e nézetei különösebb
kritikát sem tesznek szükségessé, önmagukban igazolják megalapozatlanságukat.
Mégis, később még olyan neves szaktekintély is, mint Kretschmer, az alkattan egyik megteremtője, úgy vélte, “a zseni
ritka és szélsőséges változati képződmény, kinek éppen szélsőséges voltánál
fogva sok lényegbeli közössége van a szintén szélsőséges patológiás
kilengésekkel.” Lange-Eichbaum pedig híres
“Genie, Irrsinn und Ruhm” című könyvében (1928) arra a következtetésre jut: “az
abnormis könnyebben lesz híres és ezáltal válik zsenivé”, vagyis a pszichopátia
mintegy kovásza a kiemelkedő teljesítményeknek. Szerinte kultúrtörténetünk
legnagyobb alakjainak több mint 40%-a nem volt normális… Mindezek alapján
nemcsak a közgondolkodásban, de még a szakkönyvekben is elfogadottá vált, hogy
elmebetegségek összgyakorisága a kiváló tehetségeknél számottevően magasabb a
szokásosnál.
A későbbi tudományos igényű vizsgálatok
ezt a nézetet általában nem támasztották alá. Csak három vizsgálatot emelek ki.
Terman, az USA Stanford Egyetemének professzora 1922-ben
érdekes vizsgálatot kezdeményezett. Kalifornia negyedmillió iskolása közül
pedagógusok segítségével kiválasztották a legtehetségesebbnek tartott diákokat.
Meghatározták az intelligenciaszintjüket és a 130 IQ feletti 14 éven aluliak kerület
be a végső mintába. A 643 gyermek döntő többsége a 135 és 200 IQ közötti értékű
volt. A fiúk átlagos értékét 151,5-nek, a leányokét 150,4-nek találták. E legtehetségesebb
fiatalok között a fizikai és mentális egészség szintje meghaladta a
kontrollként szolgáló átlagosokét. Ezzel
összefüggésben a betegségek előfordulása is ritkább volt. Tehát a
kivételes tehetségű fiatalok szokásos: gyenge testi felépítésű, rövidlátó, elhanyagolt
külsejű, sőt, “ütődött” megjelenítése megalapozatlan. S ami számunkra most itt
a legfontosabb: a kivételes szellemi képességű fiatalok mentális egészsége nem
rosszabb, hanem jobb volt az átlagosnál. Persze, a pszichiátriai betegségek a
későbbi életkorokban alakulnak ki. Így más megközelítésű vizsgálatokra is
szükség volt.
Juda, Rüdin és Fischer vizsgálata a legismertebb. 294 kivételes tehetségű
német művészt, írót és tudóst értékeltek és adataikat kiváló, illetve dicstelen
egyetemi felvételi vizsgát tett hasonló korú személyekhez hasonlították. A skizofrénia
(tudathasadás) előfordulása a kiváló tehetségek között 1% (viszont ez mind
a művészek között fordult elő), a jól és rosszul felvételizőkben pedig 1,2% és 1,3% volt. (A népességbeli szokásos
gyakoriságot 0,8–1,2%-nak adják meg.)
A másik gyakori elmebetegség-csoport: a mániás
depresszió és depresszió gyakorisága 2,5% volt a kiváló
tehetségekben (csaknem mind a tudósok között jelentkezett), míg a jól és
rosszul felvételizőkben előfordulásuk 2,4%-, illetve 0,5%-nak bizonyult. (A
népességbeli gyakoriságot 0,4–3,0%-ra becsülték.) A kivételes tehetségekben viszont
a szenilis és arterioszklerotikus (érelmeszesedéses) elmebántalmak
magas jelentkezésére (9%) derült fény, ezek a két kontrollcsoportban alig
fordultak elő. Ezen túl a neurózisok és a deviáns magatartások is a kiváló
tehetségekben fordultak elő gyakrabban. (E kórképekre a következő fejezetben
térek vissza.) A tanulságok önként adódnak:
A kivételes tehetségekben a két
leggyakrabban előforduló elmebetegség-csoport: a skizofrénia és a
mániás-depresszió, illetve depresszió nem gyakoribb (pedig “őrült”-nek első
sorban az ezekben szenvedőket tartják). Ez persze nem azt jelenti, hogy közöttük
nem fordulhat elő elmebaj, mivel a különleges szellemi tehetség nem jelenthet
védelmet az elmebetegséggel szemben. A kivételes tehetségekben is a
pszichiátriai betegségek szokásos gyakorisága várható. Bizonyos tehát, hogy az
elmebaj senkit sem tesz kivételes tehetséggé és a kiemelkedő tehetség nem predesztinál
elmebetegségre.
Az időskori elmebántalmak előfordulása a
kivételes tehetségekben magasabb a szokásosnál. Ennek az agyi túlerőltetés
lehet az egyik oka. Hiszen a szellemi foglalkozások legjellemzőbb sajátossága:
nincs kötött munkaidő. A megszállott kivételes tehetségek csaknem mindig készek
az alkotásra, illetve az ezt segítő lázas szellemi előkészítésre. Így
legtöbbjük előtt nem ismert a hétvégi pihenő vagy az esti nyugalom sem. Ehhez
járulhat hozzá feszült, konfliktussal teli, sokszor önpusztító életmódjuk. Az
újabb kutatások szerint viszont az értelmes folyamatos és intenzív szellemi
tevékenység segít jó karban tartani az agyat, még a késői öregkorra is.
A harmadik vizsgálatot hazánkban Mérei Ferenc végezte. A Rorschach-próbát,
mint jelentésadási folyamatot használta fel és 16 percepciós, asszociációs vagy
kombinációs jelet különített el. Ezeket a belső megmunkálási többlet alapján elaborációs
jegyeknek nevezte el. A személyek négy kategóriáját – nagyteljesítményűeket,
egészséges “normálisokat”, neurotikus betegeket és skizoid pszichózisban
szenvedőket – különítette el. A nagyteljesítményűek szignifikánsan eltértek
a másik három csoporttól. A kivételes tehetségek és az elmebetegek (skizoid
pszichózis) között semmiféle kapcsolat nem volt. Ahogy Mérei is megállapítja:
“Ellene mondanak továbbá ezek az adatok minden olyan feltevésnek, amely a nagy
teljesítménnyel járó asszociatív gazdagságot, meghökkentő gondolati ugrást, a
megszokottól erősen eltérő szemléletet azonosítja a patológiás történések paradox
és bizarr fordulataival. A nagy teljesítménnyel járó originalitás a
képzetáramlású minták szerint minőségileg más, mint a patológiás folyamatok
originalitása.”
A lényeg tehát: elmebetegségek nem
gyakoribbak a kiváló tehetségekben. Ebből következően a kivételes tehetség és
az elmebetegség, tehát a zseni és az őrültség között nincs közvetlen ok-okozati
kapcsolat sem. Ez elméletileg is valószínűtlen, mivel a szellemi adottságokért
és az elmebetegség-hajlamért felelős génrendszerek nem azonosak, vagyis az egyik
milyensége nem befolyásolhatja a másik manifesztációját. Jelenleg csak egy
feltételezés fogadható el további kutatásokra érdemesnek: nincs-e kapcsolat a
neuro-hormonok fokozott elválasztása révén az értelmi adottság és bizonyos
mentális betegségek között?
Térjünk most vissza a kivételes
adottságúakban magasabbnak talált neurózis- és devianciagyakorisághoz.
A neurózis és a deviáns magatartás
Az átlagtól jelentősen eltérő és
bizonyos személyiségzavarokat mutató embereket régebben pszichopátiásoknak
nevezték. Nyírő
Gyula szerint a pszichopaták olyan
diszharmonikus személyiségek, akiknek az egyes személyiség-összetevői között
nincs meg a kellő összhang és ezért a társadalomba nehezebben illeszkednek be
és a társadalom is másként ítéli meg őket, mint az átlagembereket. Bizonyosan
nem betegségről van szó, épp ezért sokan nem is helyeslik külön, betegséghez
hasonló névvel illetésüket. A neurózis, neuraszténia lényegében
ideggyengeséget jelent, amely a kimerültség, egészségtelen, feszített életmód
következménye lehet és első sorban túlérzékenységben, fáradékonyságban,
alvászavarban és szexuális problémákban nyilvánulhat meg.
A harmadik fogalomkör, amellyel ebben az
összefüggésben meg kell ismerkednünk, a deviancia. A társadalom létét
bizonyos írott és íratlan elvek betartása biztosítja. Az emberiség legelemibb,
ősidők óta ismert és évezredek óta minden írásos hagyományban ismételt
szabályai nélkül a társadalmi együttélés elképzelhetetlen. Ezeknek a
szabályoknak az összege adja meg azt a normát, amely megszabja az adott társadalomban
és az adott helyzetben elvárt helyes, szükséges magatartást. Az ettől eltérő
viselkedés tekinthető deviánsnak. S ebből adódik a deviancia-fogalom magyar
megfelelője: társadalmi beilleszkedési zavar. Persze, e probléma sokkal
bonyolultabb ennél az egyszerű levezetésnél. Elég utalni arra, hogy a
társadalmi norma mennyire idő-történelmi kortól, hely-földrajzi területtől és
társadalom-termelési módtól függő. Mégis, a szakemberek többsége megegyezik
abban, hogy az alkoholizmus, az öngyilkosság, a bűnözés és esetleg a
mentális–pszichiátriai betegségek bizonyos része a deviancia körébe sorolható.
Minket most azonban a kivételes tehetségek társadalmi megítélése foglalkoztat,
mivel ez egészségük alakulására is befolyással lehet. Érdemes ezért a polgári
társadalmakban kidolgozott számos deviancia-elmélet közül hármat kiemelni. Az
ún. szociálpatológiai irányzat, mint nevéből is következik, a normaszegő
deviáns viselkedést társadalmilag eleve kórosnak tartja. Ennek kritikáját Mills nyomán Andorka Rudolf és
Buda Béla adta meg: “A szociálpatológusok sohasem vetik fel azt
a kérdést, hogy milyen normarendszer, milyen értékek alapján tekintenek
valamilyen viselkedést, jelenséget patológiásnak, és hogy ez a viselkedés,
jelenség hogyan függ össze magával a társadalmi struktúrával és rendszerrel.
Így hallgatólagosan elfogadják a középosztály, sőt a vidéki középosztály
felfogását a társadalomról, amely a saját normáitól, elképzeléseitől
való mindenféle eltérést “problémának”, “beteges jelenségnek” tekint. Mivel
ez a vidéki középosztályi felfogás első sorban a stabilitást értékeli és az
idealizált régi amerikai hagyományokhoz ragaszkodik…, a szociálpatológia
irányzata haladásellenes, konzervatív színezetű.”
A másik fontos elmélet, az anomia-tan
újrafogalmazása Merton nevéhez fűződik. Eszerint minden társadalom
megfogalmazza a maga számára azokat a célokat, melyeket elsőrendű értéknek
tekint. Ilyen például a társadalmi siker, pozíció, rang, gazdagság. Ugyanakkor
a társadalom meghatározza azokat az eszközöket is, amelyekkel ezek a kívánatos
célok elérhetők. A célok és eszközök harmóniája adja meg az adott társadalom
stabilitását. Így mindazok, akik e célok ellenére kívánnak élni, illetve ezeket
más eszközökkel próbálják elérni, deviánsoknak tekinthetők. Ennek az elméletnek
az értelmében viszont deviánsoknak tűnhetnek azok a kivételes tehetségek is,
akik új célokat más eszközökkel kívánnak elérni. Ugyanide sorolhatók azok a
lázadók és forradalmárok, akik a meglévő társadalom alapjainak megváltoztatása
révén akarják a fejlődést biztosítani.
A harmadik elmélet a
minősítés fontosságát emeli ki. Abból indul ki, hogy nem attól lesz
valaki deviáns, hogy deviánsan viselkedik, hanem attól, hogy annak ítélik, illetve
tartják. A társadalmi tapasztalatok azt mutatják, hogy elég sokan sértik meg a
társadalmi normákat, viszont nem mindegyiküket minősítik deviánsnak. Ebből
következően a deviancia megítélése a társadalmi erősviszonyok függvénye. A
társadalom írott vagy sugallt minősítése viszont sokszor olyan folyamatot indít
el, amely a deviancia egy re mélyebb önmegéléséhez és ez által fokozódásához
vezet.
Az eddigi vizsgálatok arra utalnak, hogy
a kivételes tehetségekben a neurózis gyakoribb. Az említett németországi
felmérésben ennek arányát 14,2%–, 2,8%– és 3,4%–nak találták a kivételes
tehetségekben, valamint a jól és rosszul felvételizőkben. Ezen túl a deviáns
magatartást (első sorban az alkoholizmus és öngyilkosság előfordulását) is
gyakrabban észlelték kivételes tehetségek között (kb. 30%), mint a jól (17%) és
rosszul felvételizőkben (12%). E szerzőcsoport az általuk használt devianciafogalomnak
megfelelő állapotok népességbeli gyakoriságát 12–15%-ra teszi. Terman vizsgálatában is gyakoribb volt az öngyilkosok aránya
a kivételes tehetségek között.
A kiváló tehetségek körében gyakrabban
észlelhető neurózisok magyarázatát könnyű megadni: megszállott és kimerítő
munkájuk túlzásai vezethetnek az idegkimerültséghez. Az említett devianciák,
mint az alkoholizálás és öngyilkosság fokozott előfordulása már bővebb
indoklást igényel.
A jellemző személyiségvonások
A kivételes tehetségek személyiségének
elemzésekor számos jellemző vonást tártak fel. Az első és talán legfontosabb a kivételes
érzékenység. A kiváló adottságúak sokkal többet észrevesznek, “megéreznek”
a jelenségekből, a hibákból, a megoldásra váró problémákból, mint mások. E
sajátosságuk a hétköznapi életben is megnyilvánulhat, és vélt vagy valódi
sérelmeik eltúlzásához is vezethet. Magánéletük csalódásait, az emberek
szokásos torzsalkodásait és a társadalmi feszültségeket emiatt sokkal nehezebben
viselik el. Fontos jellemvonásuk a megszállottság.
Belső feszültségből, pszichés energiájuk fokozott intenzitásából kifolyólag
állandóan és túlzóan tenni akarnak. S nem a fizetségért, a közvetlen haszonért,
hanem belső szükségletből. Számos országban igazolt tény, miszerint a tehetség
kivételessége és a jövedelem között csak gyenge korreláció (0,31) áll fenn. A
sok pénzt az ügyes okosok keresik… Az alkotási láz, a szenvedélyes tenni
akarás, a lelkesültség (“enthuziazmus”), a lehetetlen, az akadályok nem
ismerése, az erős akarat, a kitartás első sorban ennek a belső túlfűtöttségnek,
energiatöbbletnek a megnyilvánulása. A fentiekhez szorosan kapcsolódik fokozott
kritikai érzékük. Ez természetesen nem függetleníthető az értelmi képességtől
és a túlérzékenységtől, emellett a megszállott tenni akarással is szoros
rokonságban állhat. Jellemző a hibák túlhangsúlyozása, éppen a változtatás
szükségességének igazolása miatt. Ez sokszor a becsvágy, az önértékelés, a
sikerigény túlzónak tűnő megfogalmazásához is elvezet. Szembetűnő önelégedetlenségük
is. A sok lehetséges példa közül itt csak Széchenyi naplójára utalok. A
tökéletesség igénye-vágya, a megoldásra váró problémák végtelensége, a
felemelkedés (“csúcsra érés”) látótér növekedésének optikai csalódása sokszor
elnyomja bennük az eredményük okozta sikerélményt, mindig újabb és újabb
tettekre serkentve őket. A belső tökéletesség vágya, szükséglete – a külső
körülményektől: sikertől vagy éppen sikertelenségtől, megértéstől vagy értetlenségtől
jórészt függetlenül – meghatározó az életmű beteljesedése, kiérlelődése szempontjából.
A kivételes tehetségek talán
legfontosabb és legjellemzőbb sajátossága, mint már említettem, az eredetiség.
Ez bizonyára összefügg a személyiségsajátosságokkal (például túlérzékenységgel)
és az általános intellektuális képességekkel (például lényegmegragadó
képességgel). Ezen túl azonban bizonyára a fantáziának, a teremtő képzeletnek,
a gondolkodás szokásos béklyóitól való mentességnek (gátlástalanságnak), a Bólyai-féle “új-világ teremtés” képességének és valami
egyéni természetességnek (a jelenség ilyen és kész, hiába hiszik a többiek
másnak) is szerepet kell tulajdonítanunk létrejöttében. Ennek köszönhetően
tudnak új irányokat nyitni az emberiségnek és lesznek ezeknek az új ösvényeknek
az úttörői.
Mindezek ismeretében az említett
devianciák is könnyebben megérthetők. A devianciahajlam hátterében, ha van
egyáltalán, sok génből álló rendszerek állnak. Ezek bizonyos
veszélyeztetettséget jelenthetnek például az alkoholizmusra. A hajlam –
különböző mértékben – csaknem mindig minden emberben megvan. Ez is normális eloszlású
lehet, így a népesség többségében (kétharmadában) a hajlam átlagos, míg
14–14%-ban átlag feletti, illetve alatti. A maradék 2,3–2,3%-ban viszont a
hajlam jelentős, illetve ennek teljes hiánya miatt szinte védettség tételezhető
fel. A környezeti provokáló tényezőktől is függ, hogy a hajlamból kinél
és mikor lesz deviáns magatartás. A provokáló tényezőket még nem ismerjük
eléggé, azt azonban tudjuk, hogy az izolálódás, az értet-lenség, a
visszautasítás, a meghurcoltatás stb. ezek közé tartozik. S a kivételes tehetségek olyan feladatokat
vesznek a vállukra, olyan nagy dolgokat akarnak megvalósítani, amely erejüket
és főleg lehetőségeiket nem egyszer meghaladja. A kivételes tehetségek,
személyiségükből következően, amúgy is nehezebben tudnak beilleszkedni a
társadalom megszokott rendjébe. Ők az újat, az eredetit keresik és ezért mást
akarnak csinálni, mint a többi ember, mint ami szokásos és ezért megszállottan harcolnak
és sokszor a társadalmi értetlenséggel találják magukat szemben. Mindez –
érthetően – gyakran társadalmi összeütközésekhez is vezet. Hiszen a társadalom
– a népesség döntő többsége – átlagos emberléptékű. S az átlagostól nagyon
elütőt a többség hajlamos abnormálisnak: különcnek, bogarasnak, hülyének,
bolondnak, elmebetegnek tekinteni és kirekeszteni. E nézet tarthatatlanságával Lukács György is foglalkozott.
“A nyárspolgár a megújulásért küzdő nagy tehetségeket betegnek nyilvánítja,
mivel eltérnek a normálistól. Pedig ez utóbbi szó a “norma”-ból ered és az
eredetileg célt, mértéket, elérendő ideált csúcspontot jelentett. Pont azt,
amit a kivételes tehetségek szeretnének elérni…” E fokozott megpróbáltatások:
“pokolra menések” ismeretében nem csodálható, hogy a kivételes tehetségekben
gyakrabban jelentkeznek a neurózis tünetei és a deviancia különböző
megnyilvánulásai.
A mentális megpróbáltatások időnként
testi (szomatikus) bajokban is megnyilvánulhatnak. Ezek az ún.
Pszicho-szomatikus betegségek
Most térek vissza a bevezetőben említett
angol cikkre, amely hátrányos állapotnak tekinti a kivételes tehetséget. A
szerzők négy esetet ismertettek:
11 éves leány évek óta fejfájásra majd
látászavarra panaszkodott, végül ez szinte teljes vakságba torkollott. A
legrészletesebb orvosi vizsgálat sem tárt fel objektív kórokot. A pszichológiai
vizsgálat során 138-as IQ-t találtak nála; lényegében 3 évvel haladta meg
kortársai képességeit. A kislány elmondta, hogy nagyon unja az iskolát, mivel
állandóan csak osztálytársai kínlódásait kell hallgatnia olyan kérdésekben,
amit ő úgyis tud. Sem a szülők, sem a tanárok nem voltak tisztában a gyermek
képességeivel. Ennek tudatosítása után, és a kisleánnyal is megbeszélve a
problémát (továbbá rendkívüli otthonmaradásokat engedélyezve…) a
betegségtünetek elmúltak.
7 éves fiúnál súlyos fejfájások
jelentkeztek, amely túlzott mozgékonysággal és magatartászavarral társult. Az
intelligenciavizsgálat 137-es pontértéket adott. A gyermek elmondta, hogy
kezdetben az iskolában mindig jelentkezett tudása bizonyítására. Tanára egy idő
után azonban leintette: ne akarjon mindig mindenkinél okosabbnak látszani.
Azóta nem jelentkezik és egyre rosszabbul érzi magát. Ezzel párhuzamosan jelent
meg betegsége és magatartászavara.
Egy másik fiúnál iskolába járását
követően epilepsziás nagy rohamok fordultak elő. Emiatt gyógykezelésben is
részesült. A gondos kivizsgálás során azonban semmiféle objektív okát nem
találták betegségének. IQ-ja 135-nek bizonyult, két évvel haladta meg
osztálytársai képességeit. Megfelelő pszichoterápiát alkalmazva a hisztériásnak
tartott görcsroham többet nem jelentkezett.
A 8 éve fiúnál súlyos ekcéma alakult ki.
Ez semmilyen kezelésre nem javult. A fiú IQ-ja 140 volt. Pszichoterápiára és a
szülők, valamint a tanárok nehezen megoldható felvilágosítása és
magatartás-módosítása után a gyermek meggyógyult.
A szerzők véleménye szerint a tehetséges
gyermekek hátrányos helyzetbe kerülnek az állami iskolákban, mivel a tanterv
nem képességeiknek megfelelő és így szellemi érdeklődésük nem csillapítható, ez
pedig – legalábbis egyeseknél – magatartászavarokhoz, pszichoszomatikus
betegségekhez és hisztériás tünetekhez vezethet. (Különösen a kevésbé jómódú
családok gyermekei vannak hátrányos helyzetben; a gazdagabbaknak ugyanis módjuk
van gyermekeiket speciális magániskolákba vagy a hatosztályos általános
iskolába járatni.) E gyermekek kiváló képessége szembetűnő (különösen szóbeli
kifejezőképessége alapján), mégis szüleik és tanáraik nem érzékelték kellően
tehetségüket. Sőt, a tanárokban még a probléma fennállása után is komoly ellenállás
mutatkozott, félve a társadalmi egyenlőség megsértésének és az elitista
jelző vádjától. Véleményük szerint, amíg nem találnak megfelelő oktatási
feltételeket a kiváló képességűek számára, addig többségük valóban hátrányos
helyzetbe kerül. Úgy vélem, ezzel a problémával nekünk is számolni kell.
Az eddigi kutatási eredmények szerint a
veleszületett adottságok olyan potenciális lehetőséget jelentenek, amelyeknek a
spektruma igen széles. (4. ábra) Nagyrészt a környezeti tényezőktől
függ, hogy ezekből mi valósul meg. Jó lehetőségek (+) mellett a potenciális
adottságokból több nyilvánul meg, mint
átlagos körülmények között. A rossz környezeti körülmények (–) rontó hatása még
nyilvánvalóbb. Az örökletesség tehát a lehetőség-tartományt, míg a környezet a
megvalósulást határozza meg. Az átlagos adottság tartományban a jó vagy rossz
környezeti tényezők például mintegy +15 és –20 egységgel befolyásolhatják az
értelmi szintet. Az átlag alattiaknál e hatások csak +10 és –12 egységet
ölelnek fel. A kivételesen jó adottságúaknál viszont +30 és –50 egységnyi
kilengéssel számolhatunk. Tehát minél jobbak a veleszületett adottságok, annál
inkább éreztethetik a környezeti feltételek jótékony vagy kártékony hatásukat.
Így a kivételes tehetségek esetéhben a jó környezeti feltételek jelentősen
nagyobb hatásúak lehetnek, mint az átlagosakban. Ugyanakkor sok szakember
vélemény szerint a mi iskolarendszerünk is túlságosan az átlagosak nagy
tömegére méretezett. Hazánkban a kivételes képességű gyermekek mindig megkapják
azokat a sajátos feltételeket, amely sors adta, velük született képességeik
későbbi – a mi érdekünkben történő – társadalmi hasznosítását biztosítják? A
szakkörök, a tanulmányi versenyek jó lehetőséget nyújtanak a tehetségek
ápolására. De elég ez? Mert ne felejtsük, a mindenkinek képességei szerint
kijáró egyenlő feltételek biztosítása az ős esetükben fokozott lehetőségeket
(és nem kiváltságokat!) igényel.
Deviáns személyiségek
A kivételes tehetségek későbbi harmonikus
társadalmi beilleszkedése is nem egyszer nehéz. Egymás hatását nehezítő, rontó
körökkel kell szembenéznünk. A vezető pozíciókba minden társadalom első sorban
a saját normái szempontjából megbízható személyeket helyezi. Ez érthető, hiszen
a nagy többség érdekeinek és céljainak vélt vagy valóságos biztosítása a fő
feladat. (Azért kell a “vélt vagy valóságos”-sal árnyalnunk a fenti
megállapítást, mert még a kapitalizmus különböző szakaszaiban sem azonos a
társadalmi vezető réteg viszonya a többségi érdekekhez. A szocializmuson belül
a többségi érdek kifejezése a vezetők által a társadalmi rend lényegéből fakadó
követelmény, de problémák, konfliktusok, torzulások itt is jelentkezhetnek.) A
kévés kivételes tehetség viszont általában túlzó módon izgága és mást, mindenáron
szokatlant akar. Így sok gondot és problémát okoznak. Ez a vezetők
tűrőképességétől függően, előbb-utóbb, konfliktushelyzetet teremt. Emiatt a
kivételeseket rendre utasítják, kioktatják, “helyre teszik”. S ezt ők ritkán
képesek elviselni. Elkeseredetten és túlzóan reagálnak, nem egyszer
összehasonlítva a sorsukról döntő vezetők képességeit a saját képességeikkel.
Ez persze csak tovább mérgesíti a helyzetet. Ráadásul teljesítményük reális
értékelése, éppen az újszerűség és az eredetiség miatt, még a szakembereknek is
nehézségeket okoz. Ilyen körülmények között a vezetők ellenszenve könnyen
felülkerekedhet az objektív értékelésen. Várkonyi Zoltán
bizonyára századunk egyik nagy
művésze és legértőbb színházi szakembere volt. Mégis, a “színészkirállyal”, Latinovits Zoltánnal
ő sem volt képes tartósan együtt dolgozni. S ezért nem első sorban Várkonyi
volt a felelős, mint azt Latinovits is elismerte. Természetesen a kivételes
tehetségek is sokfélék. Vannak, akik problémájukat magukba fojtva csendben
élnek. Vannak, akik a társadalom rendjébe jól beilleszkedve alkotnak. Sőt,
olyanok is ismertek, akik fontosabbnak tartják az elismerést és a rangot,
emiatt pénzre – általában nem is aprópénzre – váltják tehetségüket.
Legveszélyesebbnek azok a kivételes tehetségek tekinthetők, akik morális
gátlások nélkül bármilyen cél érdekében hajlandók tehetségüket kamatoztatni. Az
ilyenek nem önmaguknak, hanem másoknak ártanak. (Érdemes emlékeztetni arra,
hogy a fasiszta Hermann
Göringnek például 138-as volt az IQ-ja, tehát kivételes értelmi képességűnek
számított…) Mégis, szerencsére, állítható, hogy a kivételes tehetségek
általában erkölcsiségükben is értékesek. Éppen ezért űzik, hajtják, égetik
magukat és emiatt tűnik számukra a világ a társadalom, a “mások”, túl lassúnak,
értetlennek, nehézkesnek, sőt, ellenségesnek. Első sorban ezek a tisztességes
tehetségek őrlődnek fel a kelleténél korábban. Éppen az ő emberséges és
átgondolt védelmükre kellene több gondot fordítani, ami természetesen
társadalmi kérdés. Hogy korai haláluk után ne kelljen az össztársadalmi
lelkiismeret-furdalással és a pótolhatatlan veszteség keserűségével
szembenéznünk. Bizonyos, hogy minden esetre nincs megoldás. Mégis, keresni kell
a lehetőségeket a Kondor Bélák, a Latinovits Zoltánok és a Soós Imrék életének meghosszabbítására.
Tanulság
Biológiai szempontból a veleszületett kivételes adottság nem
tekinthető eleve előnyösnek. Ennek megvilágítása érdekében két fontos szabályra
kell utalnom. Az egyik a természetes kiválogatódás. Ennek leggyakoribb megnyilvánulása
a szélsőségek fokozott kiselejtezéséhez vezet. Az átlagtól való eltérés ugyanis
általában csökkenti az életképességet. (Ahogy a genetikában mondjuk: a
kivételes adottságok arányában csökken a rátermettség [ún. fitness], mivel
egyre kevésbé képesek alkalmazkodni a külső feltételekhez, átvitt értelemben a
társadalmi elvárásokhoz.) Így van ez a nagyon magas és nagyon alacsony
testmagasságú, súlyú, születési idejű, vérnyomású, stb. emberekben. És ez a
kivételes szellemi adottságúakra is érvényes lehet, legalábbis biológiailag.
A másik szabály: a rátermettség
lényegében túlélésben fejeződik ki. A kivételesen gyenge értelmi képességű
személyek (tehát az értelmi fogyatékosok) rövidebb élettartama egészen a
legutóbbi időkig nyilvánvaló is volt. Ez a lehetőség a kivételesen jó
képességűek esetében sem zárható ki. Személyiségük ugyanis bizonyosan fokozott
veszélyeztetettséget jelent. Persze, a mindig mást akaró, sokszor
elviselhetetlen, de ugyanakkor különleges tettekre, teljesítményekre képes (nem
egyszer életüket feláldozó) hősökkel és az önpusztító “tüzet vivőkkel” szemben
a biológia értetlenül áll. Itt már olyan emberi jelenségről van szó, amely
csakis az erkölcs és a humanizmus társadalmi nézőpontjából értékelhető. Az
önfeláldozás és az önpusztítás biológiailag mindenképpen káros… Éppen
ezért is szorulnak a kivételes tehetségek fokozott társadalmi védelemre.
Orvosi szempontból a kivételes tehetségek ugyancsak
fokozottan veszélyeztetett és így hátrányos helyzetű kategóriának tekinthetők.
Ugyan az elmebetegségek előfordulása körükben nem gyakoribb, de a neurózisok és
bizonyos devianciák jelentkezésének nagyobb a valószínűsége. A
pszicho-szomatikus betegségek fokozott kialakulása sem zárható ki. A kivételes
tehetségek egészségvédelme során is a megelőzés korszerű elveit kellene
érvényesíteni. Legfontosabbnak azonban körültekintő társadalmi óvásuk ítélhető.
A személyiségük eltéréséből következő különbségek társadalmi megnyilvánulása
olyan összeütközésekhez vezethet, amelyek fokozott betegség-gyakoriságban nyilvánulhatnak
meg. Ezek a betegségek tehát mindenképpen társadalmi meghatározottságúak.
A tudomány és technika, valamint a művészetek haladási irányának
meghatározásában a kivételes tehetségeknek megkülönböztetett szerepe van.
Fokozott erőfeszítésekre van tehát szükség a kivételesen nagy tehetségek
problémáinak megértésére és ezek ismeretében a társadalmi kereteken belül
lehetséges védelmükre. Hogy például életük és tehetségük természetes
megvalósításakor a mi társadalmunkban ne érhesse őket a deviáns jelző. Ennek
érdekében egyfelől a kivételes tehetségekben kell tudatosítani személyiségük
sajátosságait, hogy ők is értőbbek legyenek magukkal és megértőbbek a
társadalommal szemben. Másfelől a társadalomnak és hivatott vezetőinek nagyobb
türelemmel, önfegyelemmel és bölcsességgel kell a rájuk bízott kivételes tehetségek
sorsára ügyelniük. Érdemes, sőt, szükséges lenne ezért a társadalom és a kivételes
tehetségek konfliktushelyzeteinek jobb megismerésére és ezáltal az ütközőpontok
tompítására nagyobb gondot fordítani. Hogy ne legyen hátrányos helyzet a
kivételes tehetség! Tudom, nagyon nehéz feladat a különleges tehetséggel
megáldottak vagy megvertek védelme. Hiszen ahogy Malraux megfogalmazta: “A tehetség nem jótéti adomány, a tehetség természeti
csapás, jellempróba, átok, anabaptista keresztelés jeges vízben, átkelés égő,
roskadozó hídon, kolonc a nyakban és száguldás hegynek fölfelé, kísértés, hogy
rábeszéld az oroszlánt, harapná le a
fejedet, ha már olyan szépen, mosolyogva bedugtad a tátott szájába.” Tehát az oroszlánt
kellene jobban idomítani, hogy mégse… S erre van remény. Aczél György írja: “A sikert irigylő kisszerűségnek, a tehetséget kalodába
szorító, a kezdeményezéseket elgáncsoló ridegségnek nincs helye
társadalmunkban, ellenkezik annak humánumával.”